Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

CZÉRE BÉLA: Két érintkező pálya: Csáth és Kosztolányi

láthatatlan tényeibe való bölcs belenyugvás; a Trepov a boncolóasztalon-ban pedig a boncolószolgák egyetlen elégtételi lehetősége e jogos, bár torz bosszú. Kosztolányi groteszkjei sakkal keserűbbek; naiv kiscserkészek „tégy jót'* köszöntéssel válnak el a gyilkostól, az áldozat kiáltozásait hangjátéknak vélve (Két kis cserkész), s az áldozatkész családapa és a képtelenül gonosz gyerekek duettjéből női ki a groteszk a némafilmszerűen pergetett Tizenhárom gonosz kislányban. S a kortársak groteszkjei sem vidámabbak: az irracionális megoldások felé hajló Cholnoky Viktornál az áldozat — akit a kalauz szívességből kiengedett a hűtőszekrényből —, meséli el meggyilkolásának történetét útitársának (A kövér ember); Szomory Krisztust festő Viola Pálja összes pénzét a felfogadott modell elé dobja, hogy az hagyja magát felfeszíteni (Viola Pál pályafutása); Cholnoky László Éjszakájában az apja holttestét a Vágón tutajoztató fiú belelöki a hullát a folyóba, hogy az ,,ne lásson bele" a mostohaanyja körül röpködő gondolataiba. A gyermekkor Bácskája Már az Apa és fiú szégyent, rossz érzést oldó derűje is mutatta a lehetőséget a csáthi életmű másik pólusán: a remény szárba szökkenését, megannyi életörömből kinövő sorsot, figurát. A rideg íratlan törvények konvencióival szembeszálló, szerelmet, harmonikus életet akaró fiatalok hitének győzelmére (Pál és Virginia; Jolán), a szerelmi élet problémáinak merészen-új ábrázolására (Irén mama) s A tor móriczi vitalitására viszont alig-alig felel Kosztolányi-írás. Kosztolányi humánuma megértő, sokszor azonosuló együttérzéssel fordul a szegények, elesettek, az egyszerű emberek felé (A bús férfi panaszai), de a világ nyomorúságát megváltoztathatatlan állapotnak érzi, az életörömöt szinte sosem szikráztatja fel sorsukban. Hangot vált mind a kettő, ellágyul a kéz, ha a gyerekkor gazdag tájaira ereszkedik le az emlékezés. A szegény kisgyermek panaszainak kisfiúja, aki „még látja ama tenger túlsó partjait, melynek innenső oldaláról hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé",

11 ennek a világnak nyugtalanító impresszióit az „egyazon tónus" „baljós ünnepélyességébe"

12 vonja. E benyomások skáláján játszik novelláival Csáth Géza is; ezt a mélyről jövő, kedvesen dekoratív ünnepélyességet a felnőttek gyengeségeit látó fölényes gyerekhumor, és a tárgyilagos-értékelő hang kedélyessége gazdagítja. A Szombat estében az a harmónia, amely az együtt zongorázó és csöndesen beszélgető szülők esti nyugalmából árad, kihat a gyerekekre is, még az árnyékként feltűnő Homokember sem olyan félelmetes, mint A szegény kisgyermek panaszainak Idegenembere, inkább a gyerekszoba vigyázó szelleme, aki szombaton jobb kedvű, mint máskor, mert másnap vasárnap van, és tovább alhatnak az emberek. A kisgyerek monoton ritmusú, de időtlenségben ragyogó világának egy napját vetíti ki a Józsikában; a novella felnőtteket kritizáló humorára az Óvoda c. elbeszélés felel Kosztolányinál; ugyanazt az érzékenységet kérve tőlük számon, amelyet azok már rég elvesztettek. A kedvesen jelentéktelen történetet elmesélő Emlékirat eltévedésemről 11 KARINTHY FRIGYES: A szegény kisgyermek panaszai (Nyugat, 1910.) 12 A magyar irodalom története. V. kötet. KISS FERENC: Kosztolányi Dezső (Akadémiai Kiadó, 1965.)