Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BALKÁNYI ENIKŐ: Legenda és valóság (Egy ismeretlen Arany-vers)

kardbojtot viseljenek", de ezenkívül a nemzeti párt semmiféle lényegbevágó követelésének nem hajlandó helyt adni .. . Az értekezleten jelenlevők — Kovács Albert szavai szerint — kifejtették, hogy a párt „ezen kérdésekre soha sem fektetett akkora súlyt, hogy ezek náluk programpontok volnának". A kérdés az, „hozzájárul-e Ő Felsége ahhoz, hogy Magyarország politikája ezután nemzeti irányban vezettessék?" „Ehhez az alapvető programponthoz képest azok, a miket Ö Felsége felajánl, csak lappáliák, csak látszatok és csak arra alkalmasok, hogy a nemzetet megtévesszék és port hintsenek a szemébe . . ." Kovács Albert a vita során azt az álláspontot képviselte, hogy a csekély engedményt is el kell fogadni „egyszerűen csak a kormányra-jutás érdekében". Apponyi ezt a megoldást nem tartotta becsületesnek, mire Kovács Albert így érvelt: „Magam sem vállalkoztam még életemben soha semmiféle csalárdságra; de a nemzetünk históriájából azt tanultam, hogy azon sok gazember között, a kik Magyarországot a Habsburg-koszak alatt kormányozták, találkozott néhány olyan becsületes hazafi is, a ki a hatalmat a nemzet erősítésére fordította, az udvari politika ellenére, a mely a magyar nemzet elpusztítására törekedett s ennek a néhány embernek a hazafisága tartotta fenn és szülte újjá a magyar nemzet erejét..." A megbeszélés eredményeként végül Apponyi mindössze egy, a katonai akadémiával összefüggő s egyáltalán nem lényegbevágó feltételt tárt azután az uralkodó elé. Annál meglepőbbnek találta aztán Kovács azt, ami a kihallgatáson történt. Apponyi kívánságának előterjesztése után ugyanis „Ö Felsége, mint egy fiatal Lájdinánd, mérgesen a kardjára vert, s többszörösen ismételte: Nem engedek magamnak feltételeket szabatni — s rögtön utána magához rendelte gr. Khuen-Héderváry horvát bánt, s megbízta a kabinetalakítással. Én pedig — folytatja Kovács Albert — mikor arról a kardcsörtetési históriáról értesültem, reményeim meghiúsulásáért legalább annyi elégtételt vettem magamnak, hogy ezt mondtam: Mindig a kardját csörteti, pedig még ahányszor kihúzta, mindig a hátához verték ..." A családi legenda a nemzeti párt kormányalakítási kísérletének ezeket az epizódjait színezte ki és kapcsolta hozzá Arany János kéziratához. A vers értelmezéséhez azonban inkább azt kell tudnunk, hogy amint azt az egykorú sajtó, Kovács országgyűlési beszédei, majd később a pályáját méltató megemlékezések elárulják, Kovács Albert következetesen szembeszállt Tisza Kálmán politikájával. Ezt mutatja világosan az a tény is, hogy kapcsolatai a Tiszához húzó református vezető személyiségekkel fokozatosan megromlottak s e körökkel — hűen kitartva nézetei mellett — teljesen szakított is. Erre utal pl. a Budapesti Hírlap nekrológja a következőkben: „A protestáns egyházhoz tartozott s a magyar egyháznak históriai makacsságából, büszke függetlenségéből engedni nem volt hajlandó. Ez az intranzigens volta s az a körülmény, hogy a protestantizmust a politika szolgálatába állítani nem volt hajlandó, összeütközésbe hozta őt egyházának többségével — oly korban, a mikor Tisza Kálmán lépett kormányra és korlátlanul uralkodott a protestáns egyházon. . . . mind haláláig híve maradt fölfogásának s ellensége Tisza Kálmán rendszerének, világiakban és lelkiekben egyaránt." (Budapesti Hírlap, 1904. február 5. XXIV. évf. 36. sz.) A vers keletkezésének időpontjára nézve ez a körülmény adhat támpontot. Természetesen nem lehet ez az idő — a családi hagyományban fennmaradt elgondolás szerint — a nemzeti párt kormányalakítási kísérletének éve, azaz 1894. Annál inkább 1875, vagy röviddel ez év után Tisza Kálmán