Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

RÓNAY LASZLÓ: A Magyar Csillag

Én félek, és nem oktalan, hogy álmom újra fölvet! Kívánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet! A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem Istenem mit őriz még a holnap? (Pilinszky: Miféle földalatti harc?) S náluk is megfogalmazódik az én legbensőbb rétegei felkutatásának, átvilágításának vágya, mint egyetlen lehetséges út a vágyott harmónia és teljesség felé: Te csak a nagy mélybe figyelhess, mit titkos áramok ezer rengése tör, töretlen tartva tág tükröd, melyben a teljes egek hibátlan ábrándja tündököl. (Somlyó György: Felszín és mély) A kor teljes lírai körképe felvillan a Magyar Csillagban, amely ügyet sem vetett a numerus claususra, igyekezett mindenkinek otthont, publikációs lehetőséget nyújtani. Zsigmond Ede és Lukács László éppúgy közölhetett, mint Szabó Lőrinc és mások. A prózában inkább a filozofikus mélység érvényesül, utat tör magának a tépelődő, kereső hang, mint Illyés A tű foka című darabjában és a Hunok Parisban legnagyobb részében; gyakoriak a búcsúzás szinte expresszionisztikussá tágított színei (Sőtér: Olymposzi színház), másfelől egy rendkívül világos kontúrokkal, szinte kegyetlen élességgel fogalmazott novella-típus (ülés Endre: Téli nap), amely aztán regénnyé terebélyesedve egy életforma végső híradásává magasodik (Ottlik Géza: Hajnali háztetők). A Magyar Csillag utolsó éveinek kritikai irányzatát is a teljesség igénye jellemezte. Egyrészt abban mutatkozott ez meg, hogy a kortárs magyar irodalom szinte minden fontos alkotásáról igyekezett hírt adni — a korábbi élénk külföldi érdeklődés rovására is —, másrészt igen élesen léptek fel a kritikusok minden olyan irányzat, könyv ellen, amely valamiképpen megsértette a magyar irodalom teljességét, vagy csorbította hagyományait. Ezért kritizálta igen erősen Bóka László Jankovich Ferenc Iránytű a magyar irodalomban című könyvét/'

0 Tiltakozik voluntarista történetszemlélete ellen, kifogásolja „rostálási" elveit, s azt, hogy jelentős írókat rekesztett ki az irodalmi folytonosságból. Ugyanezt a szűkös tájékozódást kifogásolja más vonatkozásban Rónay György Sinka István akkori lírájában/'

1 Az élő, eleven, az élet áramával kapcsolatot tartó, arra állandóan változatos formában reagáló műalkotás volt a Magyar Csillag ideálja. Ennek nevében ítéli el immár klasszikus jelentőségű kritikájában örley István előbb Márai új könyveit, majd Thurzó Apátlan évek című novelláskötetét és Sőtér regényét/'

2 Ennek szellemében 40 Bóka László: JANKOVICH FERENC: IRÁNYTÓ A MAGYAR IRODALOMBAN. 1943. II. 564. 41 Rónay György: SINKA ISTVÁN. 1943. II. 366. « örley István: APÁTLAN ÉVEK. 1944. 303.