Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
RÓNAY LASZLÓ: A Magyar Csillag
Ki imádkozta ezt? Verlaine vagy Babits? és Guillaume Apollinaire fejsebében haltak meg apáink, Szinyei Merse szemével francia festők láttak, és Froain hazai rémületálmokat festett józan, hideg színekkel, és..." Ez a szinte azonosuló hang jellemzi a Magyar Csillag és a francia irodalom kölcsönösségét. Ezen a hangon száll vissza ,,a ragadozó nagyhatalmak korából" Montaigne-ébe Cs. Szabó László, ezen idézi Benedek Marcell Racine világát, „amely a tömeg emberek korában a legjobb társaság", 13 de ugyanezzel a szinte olthatatlan szomjú érdeklődéssel idézik vissza az angol irodalom szépségeit, tündöklő múltját, Rónay György a „szépség nem múlandó igazolásaképp" üdvözli Cs. Szabó Három költőjét, Kéry László Az angol irodalom kincsesházát, s „az elszalasztott történelmi lehetőségek után" még a keleteurópai irodalmakat is igyekszik számbavenni Jócsik Lajos, aki ki meri mondani: „A találkozásnak, azt hiszem, minden objektív feltétele megvan", de azt is érzékeli, hogy a közös tapasztalatok összegezése már csak a jövőben lehetséges. 14 A Magyar Csillag egységfront-teremtő kísérletének legszebb igazolása talán mégis a lap szépirodalmi része. (A szerkesztés egységesítő koncepciójával furcsa módon egybe rímelt legalábbis 1942-ben és 43-ban — a hivatalos magyar kormányzat politikai törekvése is, mely elkötelezett politikai tettek helyett igyekezett lavírozni az adott lehetőségek között, féken tartva a baloldali erőket, iszonyodva a kommunizmus látszatától is. Illyéseknek ez eleinte megkönnyítette a helyzetét, bár kezdettől a tűzzel játszottak, amikor egyre élesebben fogalmazták meg a háború elveszítésének lehetőségét. E felismerésen azonban nem jutott túl a Magyar Csillag, amelynek az is a magyarázata, hogy minden jószándéka, becsületessége mellett magába zárva, a szellem erejében hiób módon reményikedve vívta harcát.) Együtt szólal meg Erdélyi József és Nagy Zoltán, LUés Endre és Németh László, Sárközi György és Vas István, de a gazdag kórus hangja nagyon is mélyről fakad, s inkább a búcsú dallamát tolmácsolja. Visszatérő témájuk a panasz és az elmúlás. Sárközi György így sóhajt: Jaj, rózsa, rózsa, rózsa, / Ne hullj le még, ne múlj ki, / Romjaidból virulj ki, / Gyilkos ősz, tavaszul j ki, / Halálnak hírhozója! (Őszirózsa), Illyés Gyulánál is visszatér ez a természeti kép: „Vetésem, jó reményem, / születésem, aratásom, / vérem, ó, árva népem, / ez volt a jajdulásom". A „hosszú árnyak" költészete ez, amelyben az ősz és a tél komor színei uralkodnak, s a természeti képek belső feszültsége rémületről és nyugtalanságról tanúskodik : De száll az alkony, avar zörög és homályt sző a világ: közénk is hosszú árnyak hullnak: a félvak éj hömpölyög, vad veszélyt rejt a bozót. A költők a menekülés útját latolgatják. Weöres Istenhez jajdul a földi szorongattatások közül: „Nem nyúlsz le értem / Nem nyúlsz le értem, Istenem, / kezem hiába tartom. / De én mindig szólítalak, / mint gerle, hívó hangon." 13 Benedek Marcell: RACINE FORDÍTÁSA KÖZBEN. 1942. II. 292. 14 Jócsik Lajos: A KELET-EURÖPAI IRODALOM. 1942. I. 9.
