Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

kedély és humor, az elbeszélő költemények, Koratavasz, Mint a darvak idillre hangoltsága? Vagy az a fékentartott, visszafojtott, sötét gomolygás, mely néha vörösmartyas szenvedéllyel tör elő, elűzve az idillt, a lágy hangulatot, a világot mosolygó fölénnyel szemlélő humort és széttöri az összhang békéjét; világot, embert, nemzetet vádoló, keserűen végletes hangokat szólaltat meg, rrtint a Magyarok, 1944 című vers második részében vagy a Nem volt elég nagy látomásában. S még Németh László sem döntötte el 1943-ban, portréja fölvázolásakor, hogy igazi otthona hol is fekszik: Ozorát lássuk-e annak, vagy Párizst, avagy éppen Babi'.

s Nyugatját, la szellem tiszta önkormányzatát? Még az igényes kritika is gyakran csak föloldhatatlan ellentétek megszólaltatóját vélte fölfedezni benne; az 1945 utáni irodalompolitika útvesztőiben kalandozó bírálat legtöbbször csak az ingadozó, az önmaga eszméihez hűtlenné váló, a zajló történelemből kimaradó írót bírálta személyében. Enyhébb ítéletnek számított, ha osupán azzal illették, hogy nem vállalja múltját; de olykor elvitatták tőle azt is, hogy lehet-e még a nép megszólaltatója. Ez az egyoldalú, elfogult megítélés egy alkalommal még színpadi nyilvánosságot is kapott. A mai szemlélő, az idő jóvoltából, már könnyebb helyzetben érezheti magát. A pálya jellemzőbben kirajzolódik előtte. Látszanak kanyarodói és emelkedői s az újabb művek közül többre is hivatkozhat, mely oldja, sőt meg is szünteti a talányosságot : nemcsak előre, de visszafelé is világít. A Dózsa és a Kézfogások, a Másokért egyedül és az Űj versek, a Dőlt vitorla és a Fekete-fehér nemcsak a pálya új korszakának kiemelkedő műve, hanem az életmű megkoronázása, az önértelmezésnek, az önkifejezésnek eddig nem tapasztalt szenvedélyességével és nyíltságával. A legelső, amit a drámák, új versek, tanulmányok jelentéséből megfogalmazhatunk: Illyés Gyula a szó igazi, nemes értelmében vett forradalmár. Ma látni csak igazán, hogy az ifjúkor hevületét az évek folyamán mily következetesen védte és építette tovább. Ha valamit elhagyott a fiatal évek álmaiból, csak a naivitást, a világ azonnal megválthatóságának a húszas évek baloldali ós avantgárdé mozgalmaira jellemző messianisztikus illúzióit. De nem a hitet, hogy a világ megjavítható és értelemmel élőbbre vihető, a legnemesebb igények szerint újraszőhető! A társa dalom javító elkötelezettséget Illyés soha föl nem adta. Lehetett mégoly kilátástalan a történelmi helyzet, — az eszmét, hogy a világ előbbre megyén, nem tudta nem képviselni. Az sem mond ennek ellent, hogy útja során gyakran a lemondást, a kitérést, a reménytelenséget, a jövőtlenséget kellett megfogalmaznia. De az igazi költőt soha nem ítélhetjük meg egy-egy verse felől, különösen Illyést nem, aki már első kötetét, a Nehéz földet is úgy állította össze ciklusok szerint, hogy az egyik rész a másikra ráfelelt, hangját váltogatta; tanúsítván, hogy a szabad egyéniségnek nem keli, sőt nem is szabad örökké igazolnia magát. Köteteinek ez az elrendezési elve máig jellemző maradt. A Kézfogásokat, az Űj verseket, a Dőlt vitorlát, a Fekete-féhért ugyanaz a szemlélet rendezte sajtó alá, mint a Rend a romokban címűt. Illyés esetében nagyon megtévesztő lehet, ha osupán versekre vagy sorokra figyelünk; s az sem tnyújt mindig megnyugtató képet, ha egynémelyik nagyobb lélegzetű alkotását — tanulmányt, prózai munkát vagy drámát — az összefüggésekből kiragadva szemlélünk. Életművének egyre világosabban kirajzolódó logikájára, a belső arányokra kell odafigyelnünk, — másként egykönnyen torz, hamis képet formálhatunk róla. Nem mintha verseit, akár egyéb műveit külön-külön nem mérlegelhetnénk. Az életmű „hite-