Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
lius sorát elemzi, hogy a tárgyaknak is vannak könnyeik. „Aeneis azt akarja mondani (ezzel a szuperrealista hasonlattal), hogy az ember által embernek készített tárgyak magukhoz szívják, megőrzik, és utolsó percükig árasztják magukból a fájdalmukat. És örömüket. A szívósságukat a múlandósággal szemben. A harcukat a magunk és népünk halála ellen. Minden ember használta holt anyagban üzenet van. Minden szerszám beszél." A lírai tárgyiasság Illyés felfogásában nem más, mint az ember, az emberi munka és a munkál végző, munka teremtette emberi közösség visszaéneklése a holt anyagból. Ha munkájával az ember eltárgyiasítja önmagát, a költőre hárul, hog}' visszafordítsa a folyamatot és a tárgyakból újra életre hívja alkotóit. A költői teremtés, ennek szellemében, a megkövesült, tárgyaikba zárt emberi teremtőerő felszabadítása: egyfajta szellemi atomreakció. Illyés e tárgyi realizmus, vagy ha úgy tetszik, realista tárgyiasság korszerű elemeit keresi a modern hazai és európai költészetben. „A valóság valóság marad és valóságban él benne a költő is. Csirkeólról, malterozó kőművesekről, szemtelenkedő legyekről olvasunk... Ha nem tenne mást, csak megnevezné a körötte lévő tárgyakat — mint szerep író a jelenet színterét —, már kész is volna a vers" — jegyzi föl Babitsot forgatva. Éluard esszéjében francia barátjának „tárgyi-absztraktságát" boncolgatja; a tárgyi realizmus jegyeit keresi a modern francia költészet csendélettel, tájképpel, klasszicizáló leírással teli ágában is, amely Reverdy-től Guillevicen és Ponge-on át Follainig ível. Közülük — nem véletlenül —• a valóban materialista Guillevic és Follain áll hozzá közelebb. Tanulmányaiban a korszerű, modern irodalom érdekeit képviseli, az ún. modernizmussal azonban évtizedes perben áll. Első birkózását vele a Hunok Parisban c. regényében ábrázolja, később egy sor tanulmányban elemzi tételesen is a mérkőzés meneteit. Ügy látja, hogy az első világháború előtt polgárpukkasztó avantgárd már a 20-as évekre polgárszórakoztatóvá szelídült s ezért felvázolja azt az ezzel ellenkező irányú folyamatot, ahogy a „szürrealista forradalomból" a baloldali művészek kezében kikovácsolódott a „forradalmon munkálkodó szürrealizmus". Ez szemléletében a vízválasztó. A pusztán formaforradalmárokat határozott mozdulattal félreülteti, asztalához csak a társadalmi forradalmon, a közösség ügyén komolyan munkálkodó és annak céljából kísérletező művészeket engedi közel. így lett fegyvertársa és sokban alighanem mestere is Paul Éluard. A formaforradalmároktól a végső, mondhatni érzelmes búcsút 1963-ban a Fini c. esszéjében veszi: a pokrócba bugyolált, haldokló Tzara a mozgalom katarzissal szolgáló tragédiáját suttogja el, a montparnasse-i temetőben eszelősen szónokló Isou pedig a befejező komédiát alakítja. Illyés „hagyományőrzően-modern" irodalomszemléletet követ. Védi a kísérletezés jogát, de nem feltétlenül él vele — őrzi a folytatandó hagyományokat, de ragaszkodik ahhoz, hogy az alkotói gyakorlat önkörében dönthesse el, mit tekint felhasználhatónak. E kettős körben tudja elkerülni, hogy az „izmusok" történetéről alkotott véleménye konzervatív felfogáshoz vezesse, és hogy a realizmusról dogmatikusan gondolkodjék. 7 Petőfi Irodalmi Múzeum 97
