Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
KASSÁK LAJOS: Az én hivatásom az ...
bői kiválogatva és mindegyik festő egy-egy képet állít ki. Ennek a kiállításnak a címe az lesz: Egy galéria kísérlete ... Be akarja mutatni, hogy a Denise René Galéria így gondolja el a képzőművészeti galériák továbbfejlődését, ha nem akarják azt, hogy a galéria egyszerűen piac legyen. Szóval ott nekem is lesz egy képem a harmincból. A mostani kiállításon negyvenöt képemet állították ki, 1920-tól 1962-ig. Ott a vernisszázs este kilenckor kezdődik és éjfélig tart. Zsúfolásig megtöltötték a termeket, a párizsi magyarok minden árnyalata képviseltette magát. Ott voltak francia festők és költők is. Délután hat órakor, a megnyitó előtt, Denise René koktélpartit rendezett annak a harminchét költőnek tiszteletére, akik verseimet franciára fordították és a most megjelent antológiában szerepelnek. Abban a francia nyelvű Kassák-antológiában, amely átfogja a költői életművet éppen úgy, mint az a negyvenöt kép bemutatja a festő Kassákot... — Igen ... A koktél-parti nagyon elegáns és gazdag volt, felállított hosszú asztalokkal, fehér ruhás pincérekkel, francia italokkal és mindennel. Megjelent nem a harminchét költő, hanem legalább ötven. Boldogan ölelgettük egymást. A francia legújabb szokása a csókolózás, jobbról-balról megcsókolják az embert, megveregetik a hátát, megropogtatják a lapockáját. Roppant jóban voltunk . . . Galériában még nem fordult elő az, hát nem is fordulhatott elő, hogy a kiállítás napján koktél-partit lehessen rendezni, költők számára .. . Természetesen nekem ez jólesett. Mint árva gyerek álltam ott, azok között az emberek között, akik pár hét alatt megszerettek és talán érdememen felül is értékelnek. Ez a kiállítás mindenesetre annyit adott nekem, hogy továbbra se csökkenjen munkakedvem. Nem változott meg meggyőződésem sem, mert bebizonyosodott, hogy amit csinálok, az nem elsődlegesen piaci árucikk, hanem önmagam lehetőségeinek kiélése és dokumentálása. Azt mondhatnám: mindezt azért csinálom, hogy bebizonyítsam, köztünk ilyen ember is volt. Alapjában véve mindegyik írásom és minden képem megsokszorozottan én vagyok. Mind arcképem és mind vallomás. Most kezdik észrevenni: költészetemnek nem egyes darabjai az értékesek, hanem az az állandó önvallomás, amit költeményeimben megírok. Nem témákat írok meg, mint a magyar költők nagyrésze. Hogy az öreganyám, a kútgém, meg ezeket.. . Hanem azt az állapotot, ami összeköt engem a világgal. A világ és a köztem való viszonynak megírásáról esik állandóan szó, természetesen rajtam keresztül. Aki se vidám, se bőbeszédű ember — már társasági értelemben — nem vagyok. Vagyok vitatkozó természetű ember. De minden vitatkozó természetű ember, állást foglaló ember. Verseim is mindig állástfoglalóak, s nagyon érthető, hogy az állásfoglalást nem szeretők részére nem kedvesek ezek a versek . .. De nem azért, mert roszszak vagy károsak ... A sorsomat úgy határozhatnám meg: úgy bánnak velem, mint egy kutyával. Olyan kutyával, amelyikről feltétlenül tudják, hogy őrzi a házat, csak nem akar egész éjjel ugatni. Egy héttel a kiállításom megnyitása után felkerestek a belgiumi francia nyelvű költők. A francia költők kétévenként költői biennálét tartanak. Ennek az előkészítésére közös nagy vacsorát rendeztek Párizsban, ahová engem is
