Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

LENGYEL DÉNES: Az irodalom helyi hagyományai

is él, bátor és ifjú lángjai ma is perzselnek. Űgy tesz tehát vele, mint a Jókai öregasszonya, aki a bibliát beragasztja, hogy a lánya az istentelen dolgokat ne olvashassa benne, s a beragasztott lapok közt tartja a pénzét. A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi Házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállni a tömeg elé."

22 Valóban, a forradalmár Petőfi teljesen elsikkad, s nemegyszer egészen hamis, álnépi figura furakodik a helyébe. Ilyen ál-Petőfit találunk Péterfy Tamás : Petőfi regék című gyűjteményében is, amely két kiadásban is megjelent, mint „A Segesvárnál eltűnt nagy költőről szálló népmesék gyűjteménye". Vessünk egy pillantást az egyik ál-népmesére! A Petőfi és a székely lány című meséből megtudjuk, hogy a költőt egy székely lány megmentette, sebéből kigyógyította és megszerette. Arra jár Szendrey Júlia, leleplezi magát, kiderül hűtlensége, mire a költő a székely lánnyal felmegy a Hargitára, ott élnek csendes boldoságban. Ez a teljesen képtelen történet akkor válik igazán elviselhetetlenné, ha stílusát is megismerjük. Kíméljük az olvasót, keveset idézünk belőle : „Petőfi ugrándozó bárány kákát őriz a vén Hargita-hegység oldalán ... Hallgatja ezer szép madár hangos énekét, nézi a csermelyek ölelkező vizét, élvezi azoknak kedves csobogását. S ha ledül a virágos domboldalon, elmereng a magyar haza kék egén."-' Ez a kétségbeejtő, hamis idillt teremtő, édeskés jelzőkben gazdag stílus még ma is elrettentő példa lehet, mert a gyűjtők egy része erre emlékeztető módon „javítja ki, írja át" a nép szájáról gyűjtött eredeti, hiteles és szép szövegeket. Ilyen szövegeket gyűjtött Dienes András, aki jól ismerte a legendák természetét. A múlt század ötvenes éveinek Petőfi-legendáiról ezt írta: „Az ötvenes évek legendáinak Petőfije ezerarcú, és övé az egész ország. Nagybányán egy nőegylet védelme alatt állt a bujdosó költő, Aradon egy tímármesternél, Diószegen egy kovácsmesternél látták, Pécsen egy patikus rejtegette, Marcaltőn egy grófnő. Göcsben drótostót ruhában ismertek rá, Zilahon deszkaárus székely parasztlegénynek öltözve. A legendának már népmesés változatai között az a leggyakoribb, hogy Petőfi orosz hadifogságba került, ahol a cár felismerte, „gazdagon megajándékozta", majd hazabocsátotta, most aztán idehaza van, de bujdosik, mert Ferenc Jóska nem hajlandó neki megbocsátani. Évekkel ezelőtt, mint fiatal tiszt, én magam is egy kocsideréknyi Petőfi-legendát gyűjtöttem az ország különböző területéről sorozott legénység meséiből, ezzel a cárias változattal — ami főleg a Tiszántúlon él — többször találkoztam, de van ennek egy Pest megyei folytatása is, ami már Monte Christós hatásokra vall."

24 Dienes András nagy lendülettel gyűjti, közli az emlékezéseket, riportot ír, szervez, mintha egyedül akarná ellátni az egész feladatkört, amelyet azelőtt a Petőfi Társaság vállalt. A helyi hagyományok gyűjtése és értelmezése sokat köszönhet tevékenységének: gyűjteni tanított, lelkesített és megismertette a nagyközönséget a Petőfihez fűződő hagyományok szépségével. Eközben nem feledkezik meg az egykori gyűjtők hibáinak bemutatásáról sem. Rónay István szavait így idézi: 22 MÖRICZ ZSIGMOND: Ha Petőfi élne, Válogatott irodalmi tanulmányok, Bp. 1952; 276—277. 1. 23 PÉTERFY TAMÁS: Petőfi-regék, 2. Bp. é. n.; 61. 1. 2

'< DIENES ANDRÁS: A Petőfi-titok, Bp. 1949; 140. 1.