Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
VAYERNÉ ZIBOLEN ÁGNES: Kisfaludy Károly képgyűjteménye
szettörténet-tudományunk kiválósága által oly nagyra értékelt munka ne Kisfaludy saját alkotása lett volna. E képközvetítő szerepnek Kisfaludy szerteágazó, sokféle tevékenysége között is megfelelő jelentőséget kell tudajdonítanunk. A Bécsben festményei eladásából élő Kisfaludy megszokta azt, hogy képeire vevőt keressen. Az Auróraszerkesztő Kisfaludy természetesnek tartotta, hogy almanachjának ő és barátai teremtenek vevőkört, s az Auróra jövedelme apránként 10 vagy jobb esetben 1000 forintokból — saját ügyeskedése és barátai segítségével — gyűlik össze. Az irodalom és művészet úttörői új utakon jártak s a szerzői és kiadói gondokon túl az értékesítés gondjait is vállalniuk kellett. A műkereskedelem ezekben az évtizedekben indult fejlődésnek hazánkban. Kisfaludy nyilván magától értetődő szívességgel és gyakorlattal segített bécsi ismerősének művei eladásában. Képgyűjteményének vizsgálata után gyűjtési szempontjait keresve elsőként megállapíthatjuk, hogy nem meghatározott témakör és nem egy kizárólagos művészi irányzat köréből vásárolt. Képtárában az olasz késő reneszánsz és barokk mesterek egy-egy műve, a két teljesen különböző francia művész munkái csupán széles körű érdeklődését bizonyítják. A szívéhez a legközelebb a XVII. és XVIII. századi németalföldi festészet állhatott, ezt bizonyítja számuk, a teljes gyűjteményhez képest tekintélyes szám: 11 darab a 47-ből. A könnyebben megszerezhető, kisebb anyagi áldozatot jelentő kortárs művészeti anyagból van természetszerűen a legtöbb, a képek sokfélesége esetlegességre utal, hiszen a magyar Alconiére Tivadar, Heinbucher-Bikkesy és Heinrich Bonifác képeinek megvásárlásánál elsősorban az alkotók magyarsága, vagy a művek tárgya érdekelte, nem pedig művészi stílusuk. A mellettük fennmaradók: Christian Brand, Basilius Grundmann, Johann Baptist Lampi, Joseph Rebell, Ignace Duvivier, Christian Dietrich, Michael Wutky és Füger festményeinek gyűjtése sem Kisfaludynak az eddig elfogadott, koraromantikus magyar festői felfogását igazolják, hanem ugyanazt az erőteljes irodalmi beállítottságot, ami saját festészetének témaválasztását is irányította. Kisfaludy nem úgy volt romantikus művész, hogy Overbeckék és Cornélius vonzásába került volna, — gyűjteményében ezt az irányzatot csupán egyetlen mű: Philipp Veit festménye képviseli, pedig ez bécsi tartózkodásának évei alatt indokoltan megtörténhetett volna. Hanem pontosan úgy, ahogyan egy, a bécsi akadémia fügeri klasszicizmusán nevelkedett és az irodalmi romantikában járatos költő-festő a témák irodalmi romantikájának hódol. Ezért vonzotta őt a saját korai verseit szinte illusztráló Loutherbourg és követői, Christian Brand és Michael Wutky és tanítványai, kiknek vásznain a természet minden vésze, haragja a veszendő embert ostromolja. Annak a nyomát, hogy ízlése lassan a biedermeier intimebb festészete felé hajlott, gyűjteményében nem lelhetjük fel, halvány jelére csupán saját festménymásolatainak felfogásából és a szerkesztésében megjelent Auróra néhány illusztrációjából következtethetünk.