Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
MEZŐSI KÁROLY: Petőfi és Czakó Zsigmond
Petőfi azután, még a vers írása közben javított a szövegen, hogy betoldja az „itt" szócskát, s ezzel nyomatékosan rámutasson: van, volt „gyűlölség", de ez már nem ólálkodik itt, vagy meglapul a tragédia színhelyén, a koporsó körül. A megrendítő gyász előkészítésében azonban része volt. Az első versszakkal megegyező utolsó versszakot Petőfi már az átjavított szöveg szerint írta le, itt nincs javítás. Amit Petőfi verséből is kiolvashatunk, s amit e tanulmány később részletesen feltár, azt az Életképek nekrológja és Petőfi verséhez fűzött, Czakó végzetes tettének okát kereső megjegyzése nyíltan kifejezte: „Dec. 16-án temettük el Czakót! — Midőn e sorokat írjuk, épen sírjától jövénk meg. A nevet, mellyet a hon legjobbjai őszinte becsüléssel említenek, most egyszerűen sötét fejfája viseli." — A temetésen „tengernép" jelent meg, „mind jó akarói, mind becsülői, barátai... és ő ennyi becsülői közt élni nem tudott. Petőfi írt egy gyászdalt a megholt szánatos sorsára, és e dal úgy rá illik ..." A lap ezután közli a Czakó temetésén c. verset, már a Petőfitől átjavított szöveggel, majd így folytatta: Czakó elkeseredését „nem kis mértékben nevelte lapokban irkáló eritikusainak veszett kíméletlenségű eljárása Czakó ellenében, gyalázták őt olly eszméiben, mik bárha téveszmék, de ott is nagyok voltak... Mind ez elősegítő kedélyének megmérgezését, s most e szellemi megmérgezők elégedetten verhetik ki tollaikat, munkájuk beteljesedett." A nekrológot Jókai, az Életképek szerkesztője írta. Lapjának következő számában még egyszer foglalkozott a megrendítő öngyilkossággal, Czakó Zsigmond emléke címen. Czakó tettét a költők túlérzékeny lelkivilágával magyarázta: „Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni. .. önlelkétől gyötörve mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét." így eljut arra a meggyőződésre, hogy „rút az élet, szép a halál". Czakónak ,,a költészet volt az élete, a költészet volt a halála is". Jókai tehát hajlott arra a megítélésre, hogy Czakó világfájdalmának oka nem is a világ, amely sötét, hanem „önlelke", amelyen keresztül csak a világ árnyoldalait látja. Kifejezte azonban, hogy Czakó alkotásai túlélik a halálát: „Ne mondjatok a költőre ítéletet, élni fog ő, mikor bíráinak mindegyike fölött zöld lesz a fű." Fájlalta, hogy Czakóban csak az embert siratták, és senki sem a költőt, és hogy „egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kísérte a költőt sírjába". 10 Az újabb költőtárs azonban csakhamar jelentkezett Czakó elsiratására : Arany János. — Cz . . . sírja c. versét ugyancsak az Életképek közölte." Arany János szép versének gondolatmenete az, hogy Czakó „áldozatát" nem érti meg a „bölcs kárhoztatás", a kislelkűség, a születésben kiváltságosok, a csúszvamászó megalázkodók, az alacsonylelkűek, akik nem élnek szellemi életet, a vagyongyüjtő önzők, a tudomány elvakultjai. Ezek követ dobnak az „újonásott sírra" is. Mi pedig, barátim, járjunk el a sírhoz, Olvasztani arról könnyel a havat — Hadd sírjon a szív, s ha ítélni erőtlen — Tán így hamarabb jő az enyhe tavasz S behinti virággal az egyszerű dombot Hol ő pihen, a ki tövis közt bolyongott. I" Életképek 1847. dec. 26-i sz. első lapján. M 1848. jan. 9-i sz. 47. 1.
