Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
KISS JÓZSEF—MIKLÓS DEZSŐ: A "második inas"-tól a "könyváros"-ig
alig mentek színészi teljesítmény-számba, de a néma szereptől egy lényeges vonatkozásban különböztek: a színlap a személyt és alakítóját külön megnevezte. Petőfi 1842. nov. 10-én — tudtunkkal — először láthatta a nevét színlapon kinyomtatva; talán ezért is tért át hamarosan a színésznévnek jobban hangzó Borostyánra. Amikor, két és fél esztendővel előbb, pesti statiszta volt, afféle „Udvarnép, apródok, parasztok" stb. megjelölések mögé rejtették; most a fehérvári színlapok két-három naponként hírül adták, hogy Borostyán úr ilyen vagy olyan szerepben lép fel. Természetesen jutott neki bőven tényleges statiszta-munka is, hiszen szöveges szerepei általában alig vagy csak kis mértékben kötötték le. De a színpadot a művészet „szent templomának" tekintette (1. Első dal c. versét), amelyben mindenféle cselekvést illő áhítattal kell végezni. S az ő szemében a kis feladatok is lépcsőfokok voltak, melyeken a magasan fekvő, de soha szem elől nem tévesztett távolabbi célhoz juthatott. Az imént felsorolt, pár mondatos, a színlapon külön feltüntett szerepek kétségkívül egyegy újabb lépcsőfokot jelentettek. Különféle műfajú és irányú darabok egész sorát ismerte meg belülről, a színpadról: fellépett és megszólalt francia vígjátékban (A párisi naplopó), magyar történeti tragédiában (Troubadour), francia romantikus történeti drámában (Angelo, Notre Dame-i toronyőr), a Majom és vőlegény Fausztjaként pedig valóságos cirkuszi mutatvány (zenés bécsi „akrobatabohózat") részvevője volt. S fehérvári tartózkodásának negyedik hetében, három egymást követő estén már olyan szerepekben látjuk, melyek nemcsak az ő színpadi tapasztalatait gazdagítják, hanem tőle is többet követelnek. A Világ divatjának (német vígjáték) arszlán-karikatúrája már valamelyes alakítást, egy jellegzetes fővárosi figurának mozgással, gesztusokkal, beszédmóddal való életrekeltését kívánja meg tőle. A Garaboncás diák (eredeti magyar népies-tündéres mesejáték) Mihály gazdája együgyű, földhözragadt paraszt, Pierrefons pedig (A neslei torony c. francia romantikus történelmi drámában) éppen a másik véglet: a király körül „udvarló" nemes. Apró alakítások, de bővítik a szerepkört, újabb sajátos feladatok elé állítják az alig egy hónapos színészt. Az utóbbi esetben újdonság lehetett számára az is, hogy huzamosabban kellett a színpadon tartózkodnia: ez önfegyelemre nevelte és a nagyobb szöveges szerepekre készítette elő. A Babérja és koldusbot „könyváros"-a újabb észrevehető emelkedés a színészi sikerek felé vivő, nehezen járható úton: terjedelmét és funkcióját tekintve egyaránt a főszerepeket követő második kategóriába tartozik. Ahles-Alles szerepe a cselekménybe szervesen illeszkedik, hiszen Henrik bukásának végső oka az, hogy a kiadó elzárkózása m(iatt nem kaphatja meg művének sem anyagi, sem erkölcsi elismerését. A „könyváros"-t hitelesen, meggyőzően alakító színészt már meg lehetett tapsolni, amikor végszavai elhangzottak. Nem tudjuk, fölfigyelt-e a fehérvári közönség Ahles-Borostyánra, amikor Henriket üres kézzel bocsátotta el (aminthogy Petőfi színészi fellépéseinek közönségsikeréről — saját elszórt megjegyzésein kívül — általában alig van megbízható adatunk); de, ha Kecskemétről Bajzához intézett levelének azt a mondatát, hogy „egy párszor volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni", 51 Fehérvárra is vonatkoztatjuk, ismert alakításai közül egyedül a könyvkereskedőre gondolhatunk. Persze voltak Petőfinek olyan székesfehérvári fellépései, melyekről nem tudunk, tehát játszhatott (bizonyára játszott is) más, a Babérja és koldusbot 51 L. Petőfi Sándor levelezése. Bp. 1964. 19. 1.
