Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
tartalmára. Descartes felfogásában a minden igazi ismeret alapjául szolgáló, szuverén és megfellebbezhetetlen ráció az ember közös tulajdonát képező örök igazságok régiójába tartozik és egy, az anyagi világ létezésétől függetlenített anyagtalan szubsztancia megnyilatkozása, a tapasztalatot megelőző „idea innaták" összessége. A Descartes-féle racionalista gondolkodás belső mozgását ennek megfelelően nem a valóság természete, hanem általánosan érvényes szabályok határozzák meg, módszere tehát az axiómákból kiinduló geometria módszerével, a dedukcióval azonos. A klasszicizmus ars poeticája a művészetek és a tudományok teljes koicidenciájának alapján állt és nemcsak azt hirdette a rációról, hogy a mű egyedül tőle (illetve a szinonimája gyanánt felfogott természet, szépség, igazság eszményeinek megvalósításától) nyer értelmet és alakot: amikor Boileau és iskolája azt tanította, hogy az írónak a műfajok örök időkre leszögezett s így általánosan érvényes, a priori létező természetéből kell elvonnia alkotásának módszerét, lényegében a cartesianus dedukció eljárását is átvette. A költészet szabálytalansága a francia klasszicizmus és rokonai felfogásában épp oly megbocsáthatatlan, mint a tudományos gondolkodásé, végeredményben tehát az előbbinek is egy absztrakt geometrikus ráció rendjéhez kell alkalmazkodnia. 25 A ráció előbb felvázolt, ha tetszik klasszikus fogalma a felvilágosodás idején azonban lényegesen meggazdagodik és, különösen ha vulgáris használatát is figyelembe vesszük, olyan jelentésváltozásokon esett át, hogy szinte lehetetlen egyetlen definíció közös nevezőjére hozni. A kérdés egyik legutóbbi vizsgálója például legalább ötfajta rációról beszél, 28 abban pedig a XVIII. század valamennyi igényesebb specialistájának véleménye megegyezik, hogy a felvilágosodás ráció-fogalma már alig rokonítható az eredeti cartesianizmus absztrakt, idealista metafizikájával és életidegen zártságával. A felvilágosult ráció újszerűségét elsősorban az adja meg, hogy jelentős lépést tesz a természettudományok tapasztalati eredményei, sőt a korabeli materializmus s vélük párhuzamosan a vallásos dogmáktól való elszakadás irányában s ezzel egyben harcosabbá, dinamikusabbá válik. A tapasztalatokat megelőző idea innata jellege így egyre inkább eltűnőben van, ennek megfelelően nem az örökérvényűnek tekintett, a priori fogalmaktól és axiómáktól halad a jelenségek felé, hanem fordítva jár el és a legegyszerűbb jelenségek közvetlen, tapasztalati megfigyeléséből elindulva akar behatolni a világba s a korabeli természettudományok általános módszeréhez hasonlóan 27 egy bizonyos fajta láncolatosság segítségével alakítja ki mondanivalóját. Sok irányban ható és sokféle formában megjelenő mozgása és funkciója aligha azonosítható tehát azzal a rációval, amelynek szeretetére Boileau biztat, sőt nemegyszer épp a klasszikus Rend szétzúzója gyanánt jelenik meg. A felvilágosult ráció bonyolult természetét vizsgáló újabb kutatások hol az izmos, élettől duzzadó, vagy a mámoros szenvedély jelzőit kapcsolják hozzá, hol pedig a maga igazságát kereső „őseredeti hatalom"-nak, egy olyan sajátos „lelki energiá"-nak nevezik, amelynek igazi lényegét csak ide-oda futkosó, nemegyszer a dialektika elemeit is magában hordozó tevékenysége során lehet megfigyelni. 28 Engels közismert definíciójából végeredményben szintén a rációnak az a nem mértéktartó, nem klasszikus jellege olvasható ki, amelynek dinamikája mindent igyekezett lebontani, ami csak lítjában állt. 29 25 Vö. többek közt: CASSIRER : id. mű. 26 MAÜZI, ROBERT: L'idée du bonheur au XVIII e siècle. Paris 1960. 27 A kérdés gazdag irodalmát jól összefoglalja: HAZARD, PAUL: La pensée européenne au XVIII e siècle. Paris, 1946. 28 Vö. CASSIRER, HAZARD, STAROBINSKI id. műveivel. 29 ENGELS, FRIEDRICH: Anti-Dühring. 16—17. 1. Bp. 1948. 3 Petőfi Irodalmi Múzeum 33
