Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
vések egyébként is mindenütt szűkíteni, haloványítani igyekeztek, de nem egyszer a művésziesség rovására. Értékesebb megnyilatkozásait nem is az ut pictura, ut poësis iskolás elvét alkalmazó leíró költészetben és a leíró elemekkel telített lírai műfajokban, hanem inkább prózában (elsősorban a regényben) találhatjuk meg, bár épp a mi irodalmunk Bessenyei és Csokonai a valóság poézisét megvalósító jó néhány szép sorát köszönheti a fizikai valóság felé tekintő, apperceptív alkotó módszernek. Az utóbbi egyébként a filozófus íróknál, a felvilágosodás természetfilozófiájával, ismeretelméletével, sőt nem egy esetben a látásra vonatkozó s a kor lélektani és fiziológiai érdeklődésében erősen előtérbe került elméletekkel is szoros kapcsolatban áll. Közelebbi vizsgálata, amelyre tudomásunk szerint legfeljebb kísérletek történtek, nagymértékben hozzájárulhat a felvilágosult művek stilisztikájának és poétikájának az eddiginél reálisabb, és a klasszicizmus, vagy a preromantika régi közhelyeitől megszabadított megközelítéséhez. A látható világ vizuális megragadásának a szándéka azonban egyáltalán nem maradt meg a kézenfekvő, a közeli, jelenségek megmutatásánál; széles horizontokat akar átölelni. „Mivel szeretünk nagyszámú tárgyakat nézni, szeretnénk kiterjeszteni látásunkat, egyszerre több teret bejárni, lelkünk végül elfut a korlátoktól és messzire szélesíti ki jelenléte szféráját." 23 Montesquieunek ezek a szavai, akár érzékszervi megnyilatkozásnak, akár képzeletszerűnek fogjuk fel a látást, mindenképp arra figyelmeztetnek, hogy a világ sokféleségének, bonyolultságának birtokbavételét nem szabad valamilyen földhözragadt, kicsinyes pozitivizmushoz, vagy a biedermeier nyárspolgár gyűjtögető hajlamához, a „Sammeln und Hegen" magatartásához hasonlónak tekintenünk, bár ezek a tendenciák csírájukban már a tizennyolcadik században fellelhetők. A felvilágosodás nagy képviselőit azonban aligha vádolhatjuk filiszteri korlátoltsággal. Alkotó módszerük, ha a tények felől is szeret kiindulni, az irodalomban, de a filozófiában és a természettudományokban is, olyannyira a kicsiny és a nagy, a véges és a végtelen megismerésére törekszik, hogy nemegyszer az az érzésünk, hogy a változatosság és sokféleség rendszertelen összevisszaságából a konkrét dolgok káoszával állunk szembe. Ez a káosz azonban csak látszólagos. Voltaire egyik levelének néhány sora nemcsak akkor fejezi a század íróinak és művészeinek általános véleményét, amikor azt kívánja, hogy „lényünk minden lehetséges formát adjon meg lelkének", vagy amikor arról beszél, hogy „minden elképzelhető divatot be kell bocsájtanunk lényünkbe, a léleknek valamennyi kapuját ki kell tárnunk mindenfajta tudás és mindenfajta érzelem számára", hanem akkor is, amikor hozzáteszi „feltéve, ha ez nem okoz zűrzavart ..." Montesquieu szintén hangsúlyozza, hogy „nem elegendő csupán az, hogy sokfajta dolgot mutatunk meg a léleknek", ezeket „rendben kell" megmutatnunk neki. 24 S az idézeteket akár tovább is szaporíthatnánk. Általánosan elterjedt felfogás, hogy az élet sokféleségét megragadni akaró felvilágosult irodalom módszerének ezt a rendezőelvet a ráció józan mértéktartása adja meg. Mint látni fogjuk, valójában nem ez a legfontosabb funkciója. A felvilágosult ráció problémáját egyébként már csak ezért is érdemes közelebbről megvizsgálnunk, mert az a több változatban is ismert felfogás, amely a felvilágosodás formavilágában a tizenhetedik század klasszicizmusának továbbélését látja, nem utolsósorban épp arra szeret hivatkozni, hogy a tizennyolcadik század filozófus íróinak egész értékrendszerében továbbra is a klasszikus időkből örökölt ráció foglalja el a köz23 Essais sur le goût. (1758). Oeuvres complètes. I. Bibliothèque de la Pléiade. Paris 1949—51. 24 Az idézeteket POMEAU, RENÉ: Voltaire par lui-même. Paris 1939. 153. 1. STAROBINSKI, JEAN: Montesquieu par lui-même. Paris 1953. 45. 1. c. kötetekből vettük.