Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
addig sohasem látott mértékben kiszélesítette. Ez a körülmény az írói alkotás lehetséges módszereit is szükségképp megváltoztatta. A klasszikus esztétika, az isteni tökéletesség eszméjébe vetett hit tanításai szerint még azoknak az ideáloknak a megragadását, azokat a konvergenciákat követelte, amelyek felé a természet törekszik, vagyis nem azokét, amelyeket már megvalósított és felmutatott. Ennek megfelelően az író vagy a művész kezét erősen megkötő, absztrakt szépségideál lebegett előtte. Az individuális, a sajátos, a különös változatos sokféleségét épp ezért a természet eltévelyedésének tartották s legfeljebb mint groteszk, hogy ne mondjuk, barokk vagy rokokó (mind a két kifejezést most a tizennyolcadik századi, tehát pejoratív jelentésével írtam le) kuriozitást vették tudomásul. A felvilágosodás viszont a természetet és véle az emberi életet sokféle irányba ható, bonyolult és a végtelen sok egyéni változat megteremtésére törekvő divergens mozgásnak fogja fel, s egyre inkább kénytelen felismerni azt, hogy művészi megragadásuk a klasszikus törvények feladásával, az ábrázolás sokféle lehetőségének állandó keresésével történhet. Az ábrázolás sokféle lehetőségének keresése mögött a vallásos-heroikus világkép zárt kereteiből kilépni kezdő felvilágosult ember sok irányban kitáruló érdeklődését s ezzel együtt a szabad vizsgálódás igényének megnövekedését fedezhetjük fel. Addig soha sem tapasztalt, boldog Örömmel hatolnak a világba, megpróbálják a maga teljes gazdagságában leírni, regisztrálni, ábrázolni és művészi eszközökkel is kifejezni azt, amit immár az emberi vállalkozások számára nyitottnak felismert élet sokféleségéből birtokba vehetnek. A birtokvétel során a jelenségekről alkotott elképzelések is gyökeresen megváltoznak, ezek lassanként elveszítik azt, a Teremtő Istenbe vetett hitben gyökerező szakrális vagy bűnös jellegüket, amivel évezredek babonái látták el őket: „Azt mondhatnánk, hogy a természet, írja egy helyen Montesquieu, úgy tett, mint azok a szűz lányok, akik sokáig megőrzik, ami a legértékesebb tulajdonuk, és akik egy pillanat alatt hagyják elrabolni azt, amit oly gondosan őriztek és olyan állhatatosan védelmeztek, miután oly sok éven át rejtegette magát, most hirtelen megmutatta magát". 21 De akár az emberi test vagy a lélek, sőt a mindennapi élet apró tárgyainak felfedezéséről is mondhattak volna hasonló szavakat. A világ sokféleségének, változatosságának megragadási szándéka szükségképp az alkotás újfajta módszerét teremtette meg. Ez a valóban létező, érzéki világ materiális jelenségeinek széles körű appercepciálásán, egy bizonyos fajta, a polgár hétköznapjainak gyakorlati tevékenységeivel is párhuzamba állítható, de a kor filozófiájától sem független, empirista magatartáson alapult. Minden esetre általánosnak tekinthető, hogy az irodalom, a képzőművészet, sőt a maga módján a zene is, sokkal több konkrétabb és közvetlenebb valóság anyagot vesz tudomásul és dolgoz fel, mint az előző korszakokban, és ezeknél jóval szívesebben fordul a mindennapi élet olyan egyszerű, addig jelentéktelennek tartott apró tényei leírása, bemutatása és ábrázolása felé, amelyeket a klasszicizmus esztétikája még figyelemre sem méltatott. Lassanként elmosódóban van a különbség az emelkedettnek és alacsonyrendűnek tartott témák, eljárások és stílusok között; — ismeretes, hogy a klasszikus esztétika alacsonyrendűeknek általában az egyszerű emberek világából vett témákat, a valóságot legalább viszonylagos közvetlenséggel megragadó eljárásokat és dolgokat a maguk nevén nevezni akaró stílust nevezte. A hétköznap világa most nemcsak a regényben (s alkalomadtán a klasszicizmustól csak nehezen elszakadó költészetben) kap polgárjogot, hanem a kor empirista és materialista gondolkodóival rokon Idézi STAROBINSKT, JEAN: Montesquieu par lui-même. Paris 1953. 30. 1.
