Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
az egy Montesquieu, egy Voltaire, sőt egy Diderot életművét is magába foglalja, legutóbb több alkalommal is szembehelyezkedtünk. 3 Ezért talán elegendő, ha most csak röviden emlékeztetünk arra, hogy a rokokót mi csak a hanyatló feudalizmus világát tükröző, olyan dekadens jelenségnek tartjuk, amely elsősorban a Régence és XV. Lajos kora parazita arisztokráciájának és az ezt majmoló külföldiek, főképp a kis német fejedelemségek udvarainak világában gyökerezik. A fogalmat tehát a tartalmatlan semmiségek, a „poésie légères" az anakreoni dalok, a csípős epigrammák, anakdoták és sikamlós novellák meglehetősen heterogén, másodlagos jellegű, átmeneti stílusára szeretnék újból leszűkíteni. Ezzel többé-kevésbé ismét ahhoz a régebbi felfogáshoz térnénk vissza, amely a rokokóban az előző század barokk és klasszikus hagyományainak tiílfinomult formalizmussá való szétbomlását látja. És ha nem is kétséges, hogy a rokokó esetenként (például nálunk), bizonyos mértékig a felvilágosulás szálláscsináló ja, sőt szövetségese lehetett, s hogy világias tendenciáiban, életörömében és mozgalmas formai megmozdulásaiban hol ténylegesen, hol pedig csak látszólagosan érintkezik vele, lényegét tekintve azonban mégis egy a történelem által halálraítélt osztály utolsó ünnepe, kiabáló életöröme rezignációt, szkepszist és cinizmust takar, csillogó-villogó csigavonalai pedig céltalanul önmagukban vesznek el. A felvilágosodásnak az élet gazdagságát megragadni akaró mozgalmassága, változatossága, sokfélesége ezzel szemben egy feltörő osztály, a polgárság magabiztos előremutató energiáját hordozza. Ez utóbbi jelenléte még ott is nyomon követhető, ahol egy felületes szemlélet esetleg a témáknak, a műfajoknak, vagy a formai megoldásoknak a rokokóval való valamelyes rokonságát fedezhetné fel. Részletesebben kell szólnunk arról, az előbbinél általánosabb felfogásról, amely a felvilágosodást egy többé-kevésbé epigon jellegű klasszicizmussal hozza kapcsolatba. A kérdést már csak azért is érdemes közelebbről megvizsgálnunk, mert ez, az egy időben francia irodalomtörténetírásban közhelyszerűvé vált, bár egyre jobban háttérbe szoruló felfogás nálunk ismét felbukkanni látszik. így a legutóbb megjelent Kézikönyvünk több kitételében is hajlamos a felvilágosodás stílusát egy,egyébként közelebbről alig definiált klasszicizmussal azonosítani, a stílus és módszer kérdéseivel foglalkozó egyik legutóbbi tanulmányban pedig azt olvassuk, hogy bár „a felvilágosodás nemcsak filozófiai, hanem irodalmi áramlat is", művészi módszerét, különösen stílusát nem tekinthetjük teljesen kifejlődöttnek,. . . végső soron a felvilágosodás íróinak művészi stílusa minden nehézség nélkül megfér a klasszicizmus, mint korszakjelenség keretei között . . .* Amikor tehát a felvilágosodást, mint önálló korszak jelenséget próbáljuk bemutatni, leginkább a klasszicizmushoz, szabatosabban a tizenhetedik század francia klasszicizmusához való viszonyát kell tisztáznunk, máris megjegyezve azt, hogy a későbbi újklasszikus jelenségeket (empire, stb.) egyáltalán nem tartjuk a XIV. Lajos korára jellemző klasszicizmus szerves folytatásának, ezért majd más összefüggésben kell beszélnünk róluk. A klasszicizmus és felvilágosodás kapcsolatának vizsgálatát nem kis mértékben nehezíti az a körülmény, hogy a klasszicizmus hagyományos definíciói, különösen az utóbbi évtizedben, egyre inkább kezdenek cseppfolyósokká válni, s hogy az újabb 3 L. tőlünk : La notion du rococo et la littérature hongroise. Acta Litteraria Academiae Scientiarum Hungáriáé I. 9. 159—180. 1.(1967.) 4 A Magyar Irodalom Története. IJ. Bp. 1964. 120. 1. Hí. 85. 1. KLANICZAY TIBOR: Stílus és módszer. Kritika 1963. 3. sz. 34. 1.
