Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Keresztury Dezső: Magyar írók arcképei
divatos színész. S Petőfinek a pusztulásból megmentett dagoerotípiája milyen értékes bizonyíték arra, hogy valóban kerek arcú volt s hogy szeme igazán démoni erővel sugárzott áthevülten feszült arcából. A felfedezéseket majd későbbi kutatók folytatják. Hadd álljak meg én itt egy pillanatra a sok közül Arany két fényképe mellett, Simonyi készítette őket — a kor java magyarjainak fényképésze —, akinek munkáit érdemes volna ugyanúgy összegyűjteni és értékelni, mint későbbi híres pályatársaiét. Az ötvenéves „öreg úrról" készültek 1857-ben. Lánya már pár éve halott, s ő Szalontára tapadó szívvel él az Akadémia új palotájának főtitkári lakásában. Szeme előtt, füle hallatára ott folynak a kiegyezési tárgyalások. Nem ért egyet azzal, ami történik, de vállalnia kell a fegyelem parancsait. Ferenc Józseftől, aki ellen a Walesi bárdokat írta, el kell fogadnia a Szent István Rendet. Lezárja életművét, meg is mondja róla: „mint élete: töredék" —- s elhallgat. Az összes költeményeket úgy megbecsüli a kiadó, hogy fényképpel díszíti. Simonyi két felvételt készít az ellenkező, pózoláshoz nem értő modellről. Az egyiken ereje teljében levő riadt férfi mellképe látható. Tekintete bánatosan elréved, mintha befelé figyelne. Puritán magyar ruhája a német világban is konok hűségről tanúskodik ; zárkózott fegyelme sajgó fájdalmat takar ; — ezt a képet tették a kötet élére. A másik alig árnyalatnyi elmozdulással különbözik tőle : a költő tekintete felénk fordul. De ez a kis különbség lemezteleníti a zárkózott arcot: a szemekből a meghasonlás démonai törnek elő. Ezek bár beállított, mégsem üres-merev képek; megbecsülhetetlen jellemábrázolások! De hadd mondjam el, hozzájuk kapcsolódva, mire képesek a fényképtechnika eszközei. A kötetben közölt arcképet az utódok később átsimíttatták Streliszkivel s felnagyíttatták : ez a kép finom akadémikust ábrázol; csak árnyai maradtak meg az eredeti komorságának. Egy kissé kopottabb eredetiről magam is készíttettem másolatot. A könyvtári labor repróján a zeke zsinórzata kifényesedett, az arc barázdái megkeményedtek: a kopott, koldulástól rettegő, árva, tamburás öreg úr lépett elénk. 3. A kiállítás másik főcsoportjában a mai fotóművészek képeivel találkozunk. Az első csoportban az ábrázolt nagy írók köré rendeződött el az, ami ránk maradt. Itt fotóművész egyéniségek képeiből válogatott a rendező-kéz. Nagyobbrészt tehát nem annyira az ábrázolt író súlya, jelentősége volt itt a döntő mozzanat, mint inkább a képek szépsége, érdekessége. A kiállítás —• bár rendezői figyeltek rá, hogy minden lényeges írónk „jelen legyen" — itt hangsúlyozottan elszakad élő irodalmunk mai „protokolF'-jától. Azt hiszem ebben nemcsak az anyaghoz való alkalmazkodás, hanem okos ökonómia is érvényesül. Az írók arcai ma és itt még főként témák. Persze, hogy érvényesül az író hírének, népszerűségének, közéleti súlyának varázsa is ; a fotóművészek igazi sugalmazója mégis az arcok sajátossága, érdekessége. Munkájuk határa különben is addig terjed, ameddig az írók hozzáférhető, készséges modellek voltak. Ne tessék tehát itt élő irodalmunknak teljességre, az értékrend valamilyen végérvényességére törekvő körképét keresni. A kiállításnak ez a része is adalék csupán irodalmunk történetéhez. De valóban igen fontos adalék. A kiállítás létrehívóinak nagy érdemük, hogy bátran nekivágtak ennek a területnek is, amely — mint az élő irodalomról szóló mindennemű igényes híradásé — a legérzékenyebb. Megvallom, igen nagy örömmel s még nagyobb tanulsággal néztem végig a kiállításnak ezt a részét is. Ismerőseimmel találkoztam s összemérhettem a magam eleven benyomásait, tapasztalatait a fotóművészekével, akik sokszor ugyanazt a
