Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Vezér Erzsébet: Ady első találkozása a francia modernekkel
a mai élet viharzik és rángatózik." 28 De Baudelaire-nél mindjárt adva volt a lehetőség ennek a hajszolt, tépett, idegéletnek újszerű költői kifejezésére is. Ibsennél a modern embert társadalmi vetületében, Baudelaire-nél egyéni mivoltában, magárahagyottságában ismerte meg és ez a mámorban megistenült ember jóval közelebb állhatott hozzá Nietzsche übermenschénél. Hogy Ady ezt a differenciált modern idegembert a magyar költészet számára felfedezte, hogy adekvát formában fejezte ki törekvéseit, vágyait, életérzéseit, lelki zűrzavarát, úgy, ahogy azok kora magyar társadalmának bonyolult viszonyai között megnyilvánultak — azt hiszem, ebben van Ady korszerűsége. Nem pedig abban, hogy mennyit késett a nyugati szimbolistákhoz viszonyítva és eljutott-e Apollinaire-ig, Rilkéig, George-ig vagy sem. Ez az, amiben Ady korszaknyitó és minden utána jövő magyar költő akarva-akaratlanul az ő folytatója, függetlenül attól, hogv Ady költői eszközeiből mit és mennyit használt föl, vett át. Kérdés ezek után az, hogy A mesterséges mennyországok inspirációja nem amellett bizonyít-e, hogy Ady míívészete dekadens. A kortársakat sokat foglalkoztatta Ady dekadenciájának kérdése és még legújabban is felmerült, hogy költészetének egy része dekadens életérzésekből fakadt. Mintha bizony egy költőt föl lehetne parcellázni úgy, hogy páros napokon forradalmi, páratlan napokon pedig dekadens verseket írt. Itt azonban disztingválnunk kell a korabeli szóhasználat és az irodalmi terminusnak a jelenlegi köztudatban meggyökerezett tartalma között. Ady idejében a dekadens a modern szinonimája volt. Ilyen értelemben használata Gautier, Színi Gyula, sőt maga Ady is. Az ő szótárukban a szónak egyáltalán nem volt pejoratív jelentése. A konzervatív kritika azonban a modernséghez valami beteges perverzitás képzetét is társította, és az új irodalmi irányzatot mindenestül a dekadencia zsákjába varrta. A dekadencia szónak ezzel a kettős értelmezésével máig is találkozunk és ez sok zavart okoz. Számunkra egy művészi irány hovatartozását az dönti el, hogy a benne létrejött műveknek mennyi a valóságtartalma. A szimbolizmus egyik fő forrásában, Baudelaire-ben —mint láttuk — megvolt a kiindulópontja egy olyan irányzatnak is, mely a művészi tudat kitágításában nem a valóság bonyolultabb, árnyaltabb, újszerűbb tükrözésének eszközét, hanem öncélt, egy metafizikai világ létezésének bizonyítékát, esetleg üres formai játékot látott. Sokan átvették a nagy szimbolisták különcködéseit, beteges pózait, morbid halálhangulatait, agyoncsépelték azok raffinait formai eszközeit, de új művészi megoldásokkal már nem gazdagították az irodalmat, igazán új frissonokat már nem hoztak : valóban hanyatló művészetet produkáltak. Nálunk tiszta típusai nem is voltak a dekadenciának, talán azért, mert a szimbolizmus is későn indult virágzásnak. Még Szilágyi Géza is, aki talán legközelebb állt a dekadens mentalitásához, még ő is inkább pozitív szerepet töltött be irodalmunk fejlődésében merész erotikájával. Hiszen ez az erotika is bizonyos lázadás volt a kor biedermeier ízlése ellen. Ady nem érdemtelenül becsülte benne költői indulásának egyik ösztönzőjét. Egyébként Ady párizsi időzésekor a dekadencia szó már visszanyerte szótári jelentését és Rémy de Gourmont is cáfolja a szimbolizmus dekadenciáját: „A dekadencia korszakai az utánzás és a művészi gyávaság korszakai. Dekadens költészet a XVIII. század francia költészete. A szimbolisták ellenkezőleg újat próbáltak és próbálkozásuk . . . sikerült. A szimbolisták a szabadság és a gazdagság irányában fejlesztették a költői nyelvet. A pogányság óta az első esetben énekelték meg az egész szerelmet durvaság nélkül; olyanokat is megénekelhetnek versben, amire még célzást se mertek volna tenni azelőtt a költők." 29 28 Az élet szobra. Ady Endre összes prózai művei V. 83.1. 29 REMY DE GOURMONT: Insinuations. Les nouveaux Alexandrins. Phalange. 1907. nov. 15.
