Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Lengyel Dénes: Arany János és a magyar naív eposz
feküdt, magához hivatta főembereit és megeskette őket. . ., hogy idővel, mihelyt megsokasodnak, vissza fognak térni Pannónia földére. E visszatérés, a székely nép élő hagyománya szerint, a menny boltján máig is látható Hadak útján (tejút) történt." Arany részletesen is elbeszéli az utolsó tervvázlatban (1881) a második és a harmadik rész tervét. A második rész két énekét készíti el. Az első éneket eposzi jóslatnak tekintjük: a költő anticipatio formájában előre elmondja a hun birodalom végzetét. L T gyanakkor az ősz agg azt is megjósolja, hogy Etele fia, akit még nem ismer, újra felépíti a birodalmat. A második énekben a Jó és a Rossz küzdelmének vagyunk tanúi. Ez a küzdelem végigvonul Arany költészetén, megjelenik a Toldiban éppen úgy, mint a balladákban. A Jó és a Rossz egymás elleni harcát a XIX. század nagy magyar költői éppen úgy ábrázolták, mint a világirodalom nagyjai. Sőtér István találóan mutat rá Az ember tragédiája hasonló problematikájára és Hugo költészetét, elsősorban a Századok legendáját is idesorolhatjuk. Arany munkamódszere, sőt különös időbeosztása is jellemző a korra, amelyben élt. A XIX. században a nag3^ témákat évtizedeken át érlelték a költők, s részleteket dolgoztak fel, mielőtt az egészet megalkották volna. Elsősorban Jókaira hivatkozhatunk, aki négy évtizeden át foglalkozott a hunok történetével és a róluk szóló mondákkal. Novellát, tanulmányt, történelmi összefoglalást ír a hunokról, és végül pályafutását a honfoglalás ábrázolásával kívánja befejezni. Önéletírásában ezt olvassuk:1 „Árpád honalapításának történetét akarom költői tollal megírni, melyben egybeolvad a történelem a mondakörrel . . . Formája a költeménynek regény, drámai alakzattal s lírai lendülettel . . ." Levente című ötfelvonásos drámájának utószavában pedig elmondja, hogy a nemzet életének ez a „tüneményes korszaka" egész életében foglalkoztatta. De nemcsak a magyar költőket jellemzi ez a munkastílus, hiszen a XIX. század számos külföldi epikusa is évtizedeken át csak részleteket ír meg, és azután jut el egy-egy teljes eposz vagy elbeszélő költemény megalkotásához. Victor Hugo három nagy részletben adja ki a Századok legendáját (1859, 1877, 1883), Lamartine nagy filozofikus költeményének csak két különálló szakasza készült el (Jocelyn, 1836, Angyal bukása, 1838), Tennyson pedig több mint ötven éven át foglalkozott az Arthur mondakörrel. Sokan Stendhal vagy Balzac példáját hozzák fel annak bizonyítására, hogy Arany elmaradt a maga korától. De hiszen a XIX. század költői alkották a naiv eposzokat, a finn népköltészetből a Kalevalát (1849), s az észtből a Kalevipoeget (1861). Ekkor írta Longfellow az „indiánok Eddáját", a híres Hiawathát (1855), s ekkor született meg Mistral költeménye, a Miréio (1859) is. A hun trilógia töredékes alakjában is egyik legdrágább kincse irodalmunknak. Ami benne érték, az a költő jellemének és tehetségének érdeme, s ami töredék, a kor bűne. De ő másképpen látta, amikor tragikus pályafutásának Epilógusát megírta: Bárha engem titkos métely Fölemészt az örök kétely; S pályám bére Égető, mint Nessus vére. Mily temérdek munka várt még ! . . . Mily kevés, amit beválték Félbe' — szerbe', S hány reményem hagyott cserbe' ! . . . 21 A Jókai-jubileum . .. története, Bp., 1911; 151.1.
