Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Lengyel Dénes: Arany János és a magyar naív eposz

génysége és a keresztrímek használhatatlansága miatt elveti. Majd bemutatja az alexandrinnak olyan összerakását, amelyet a Mátyás dalünnepe c. eposzi kísérletben próbált ki. A Zrínyi és Tasso című tanulmányból ismét kitűnik, hogy Arany sokra becsüli Vergilius nyelvi, stilisztikai értékeit, de nem tekinti eredeti költőnek. Amikor a magyar Zrínyit sok tekintetben Tasso elébe helyezi, akkor az eredetiség fontosságára mutat rá. Arany könyvismertetései elárulják legfőbb szándékát : a közönség ízlését akarja •nevelni. A Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú alapításával is az a célja, hogy művelt olvasókat neveljen. Jól látja, hogy kettős feladat áll előtte: eposzához néphagyományt és közönséget kell teremtenie. Az utóbbi feladatot gyakran a könyvismertetések bevezető szakaszában elhelyezett általános elmélkedéssel oldja meg. Elmélkedéseiben sokszor olvashatunk a nép-eposz kérdéséről. A Régi dán balladák ismertetése alkalmat ad arra, hogy a költő visszatérjen a naiv epika kérdésére. Arany megállapítja, hogy volt történeti költészetünk, de elveszett; nyomait a krónikák őrzik. Dózsa Dániel: Zandirhám című székely hőskölteményét bírálva az eposzi hitelről már régebben is fejtegetett tételét újra megfogalmazza:

14 ,,Ily fontos lévén, hogy az eposz a nemzetnek, melyre hatni akar, ne csak jelleme, szokásai s erkölcsében, hanem történeti s hagyományos emlékeiben is gyökerezzék: nem ok nélkül törekedett szerzőnk megadni hőskölteményének azt, amit én eposzi hitelnek szoktam nevezni. Van ugyanis történeti hitel, mely a tények valóságán épül, ezzel szemben megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e a dolog, de igen, hogv él-e az a nép tudalmában, emlékei s hitében . . ." Arany arra is rámutat, hogy ez az epikai hitelesség jellemzi Homérosz, Vergilius és Firdauszi művészetét is. A nagy epikusok nem írnak hagyomány nélkül, s nem képzeletük szegénj^sége szorítja őket erre, hanem az igény, hogy a közösség emlékezetében élő múltat beszéljék el. Csakhogy a XTX. század költője már nem él a hagyományok korában ! Erről Arany gyakran ír, hiszen munkáját elsősorban éppen a mondák hiánya nehezíti meg. Merényi László: Eredeti népmesék című gyűjteményét ismertetve többek között ezt írja erről:

15 ,,Míg hajdan az énekmondó körülbelül olyan viszonyban állt hallgatóival, mint eposzának hőse a vezérlete alá gyűlt nemzettel . . . most az eposzíró saját egyéni erejére van hagyva, de azon nehéz követeléssel, hogy a közös érzületet fejezze ki, jóllehet megfosztva minden támogatástól, melyet hajdan énekese talált hallgatóiban." Mindez szorosan összefügg azzal a levéllel, amelyet Arany 1854. január 21-én Ovulai Pálnak írt:

16 .,Hol az anyag? a gazdag mondakör? a mitológia? Csináljunk! Köszönöm szépen. Ezt csinálni nem lehet, ez csinálódik . . . Nem tudom, benne van-e az esztétika szótárában e terminus: .,eposzi hitel", de én annyira érzem ennek hatalmát, hogy történeti vagy mondai alap nélkül nem vagyok képes alakítani ; talán nincs invencióm, fantáziám: elég az hozzá, hogy nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész." De a kétségek ellenére Arany és közvetlen munkatársai (Szász Károly, Gyulai Pál) bíznak abban, hogy a költői beszély és a naiv eposz a XIX. századi bonyolult társadalmi viszonyok kifejezésére is alkalmas. S hogy valóban alkalmassá váljék, a regény, illetőleg a dráma felé közelítik. De ennek a közelítésnek határa is van: az 14 A. J. : összes prózai müvei, Bp., é. n. 912. 1. 15 A. J. összes prózai müvei, 563.1. 16 A. J. levelezése író-barátaival, II. 40. 1.