Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)
BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai
Mi jellemzi ezt a szerelmet, amelyet joggal a modern ember szerelmével azonosíthatunk ? Mindenekelőtt a puszta ösztönön túlmutató telítettsége, gazdagsága, ha nem egyenesen szenvedélyessége és legalább viszonylag tartós volta. Nem véletlen, hogy a franciák Stendhal óta ,,amour-passion"-nak nevezik, s talán az sem, hogy a magyar nyelvben a szerelmi érzés különböző árnyalatainak, így az utóbbinak sincs általánosan kialakult terminológiája. Egyébként Engels is ,,minden embert megillető szenvedély"-ről beszél, s a kifejezés alatt nyilvánvalóan inkább az érzelemnek a költői megfogalmazások és pszichológiai elemzések seregében hangsúlyozott sajátos intenzitását, koncentráltságát, mint a szerelem terén egyébként nem ismeretlen egzaltáltságot érti. Ez a telítettség, gazdagság a dolog természeténél fogva elsősorban érzelmi természetű, de intellektuális vonatkozásai is bőségesen akadnak. Végeredményben alig van olyan szerelem, amelyben mind a kettőből ne találjunk valamit. Másik lényeges jellemvonása az érzés kölcsönösségének, a viszontszerelemnek a keresése, sőt megkövetelése, ami ismét több a nemi ösztön puszta kielégítésének vágyánál, hiszen ez utóbbi a szó mélyebb értelmében vett szerelem nélkül, sőt akár erőszak útján is megvalósítható. Az individuális szerelem nem utolsósorban épp azáltal különbözik a nemi ösztön ősi, barbár megnyilatkozási formáitól, hogy elítéli az erőszakot, sőt magasabb fokon a puszta passzivitásra szorítkozó odaadást is, hiszen mögöttük lényegében véve a nő személyiségének s a véle való érzelmi kapcsolatok nemismerése vagy tagadása húzódik meg. Mindez a szerelmi partner megválasztásának szabadságával, vagy legalább annak illúziójával is szorosan összefügg, mert a választást még akkor is bonyolult egyéni és társadalomlélektani mozzanatok határozzák meg, amikor ez szubjektíve szabadon történik. Mégis kétségtelen, hogy a szabadságnak legalább illúziója nélkül aligha beszélhetünk a szó mélyebb értelmében vett szerelemről, sőt az olyan kapcsolat, amely erőszakból, számításból vagy akár a konvencióknak való puszta meghódolásból jön létre, így pl. az, amelyet a szülők vagy a férfi nemegyszer bonyolult módon megnyilatkozó akarata kényszerít ki, csak erős fenntartással nevezhető szerelemnek. Az individuális szerelem története tehát nem kismértékben a női nem hosszú szabadságharcának története, hiszen kiteljesedését kezdettől fogva főképp a férfi és a nő társadalmi, érzelmi és intellektuális egyenlőtlensége akadályozta. Ez a szabadságharc ugyanakkor az eszmék és érzelmek történetének jelentős fejezetét alkotja. Az a gyakran ismételt felfogás, amely a modern szerelmi érzés szülőanyjának az irodalmat, a színházat és a filmet hajlamos tekinteni, minden egyoldalúsága ellenére hordoz magában valamelyes igazságot, az pedig egyenesen vitathatatlan, hogy az irodalomnak és kapcsolt részeinek, sőt talán a képzőművészetnek is, jelentős szerepe van az egyes korokra jellemző szív-mítoszok elterjedésében. Nem a magánélet szférájába vonulunk vissza tehát, amikor a szerelem története iránt érdeklődünk, hiszen a szerelemnek épp a civilizáció által létrehozott vagy megnemesített érzelmi és különösen intellektuális velejárói nagymértékben társadalmi jelenségek: akár mindenkori divatjukról, így például lovagi, gáláns, rokokó, romantikus, szecessziós vagy szürrealista szerelemről és társaikról is joggal beszélhetünk.
