Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

V. NYILASSY VILMA: Karlsbadi nyarak

Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a, fészek kis madárnak, Mi a harmat szomjú gyepre, Mi a balzsam égő sebre ; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,. . . S mire nincs szó, nincsen képzet: Az vagy nekem, oh költészet ! Hallgatását a külvilág számára indokolhatták családi életének tragédiái csakúgy, mint akadémiai munkájának emésztő gondjai, vagy betegségei — és ő szívesen menekült is hivatali munka és betegség védőköpenyébe, hogy szinte még önmaga előtt is eltitkolhassa legnagyobb fájdalmát : a magára erőszakolt hallgatás, az alkotás varázslatától megfosztottság emésztő gyötrődését. E szemszögből nézve a karlsbadi nyarak pihenője is ürügynek látszik inkább, megannyi hivatalos orvosi bizonyítványnak, semmint szükséges gyógykezelésnek. (Vagy nem szüntette-e be fürdőzéseit 77-ben, amikor már az akadémiai főtitkárság hivatalos gondját, rangját is letette ? Megszűntek tán betegségei? Nem. Nem lett volna pénze további kúrákra? De igen. Csak éppen igazolásokra nem volt már szüksége !) Nem elesett, nem különösebben szenvedő beteg Karlsbadban, sőt élénk figyelmű, érdeklődő, mozgékony. 1870 júliusában izgatottan írja haza családjának, hogy „itt már ma falragaszokon is olvastuk, hogy Napóleon megizente a porosznak a háborút". Laci fiát arra sürgeti, hogy küldje utána a Pesti Naplót: ,,Nagy lelkiismeretet csinálok belőle, hogy a világ színpadán most kezdődő tragoedia minden mozzanatát figyelemmel kísérjem" — írja neki 1870. aug. 5-én. Újságokat böngész; minden hírre kiterjed figyelme, akár a fürdőhelyen hallja, akár otthonról érkező levelek küldik. Kis unokájának külön leveleket ír; leveleibe virágot présel számára; játszik-tréfál vele és derűsen neveli, mint akinek semmi baja. És az a rebbenő, aggódó érzékenység, amellyel a magyar közélet, a magyar irodalom életét, sorsát figyeli! Megindító visszafojtott szenvedélye, ahogyan Csengerynek panaszolja az országgyűlés eljárását az íróknak adandó „nemzeti jutalomról" ! — ,,. . . megakadt szemem Henszlman indítványán, s gondoltam : no, a képviselőház valahára fog tenni egy magához méltót az irodalom ügyében is. Csalatkoztam. Amint a tárgyalás hírlapi közléséből látom, a ház nem bírt menekülni a táblabírói felfogástól. Henszlman indítványa körülbelül jó volt: »erlerne« íróknak (nemzeti) jutalmul ennyi s ennyi«. Az országgyűlés »alamizsnát« dob, szegény vagy elszegényedett (!) íróknak, gondolom olyanoknak, kik azt a ministertől kérik, vagy elfogadják. . . Ha az országgyűlés egy-két jeles, kitűnő írónak (több úgy sem igen van egyszerre) annyi nyugdíjat szavazott volna meg, amennyiből tisztes család fényűzés nélkül megélhet, vagy ami, egyéb netaláni segélyforrásaival együtt, e célra elegendő lett volna, de jutalom vagy efféle cím alatt: akkor lehetne mondani, hogy tett valamit az irodalom érdekében; így csak a szemtelenséget teszi még arcátlanabbá. . . Nem »pro domo mea« beszélek: nagy kérdés, hogy e párt-világban, az amolyat is elfogadnám-e? de bántott az irodalom e pellengérre állítása. . ."" A magyar nemzet és irodalom világán őrködő gond — és félelem saját személyének esetleg újabb „megaláztatásától" —, ezek a lélekre nehezedő nyomások Arany betegségének fő forrásai. De olyan gondok ezek, amelyektől nem tud és nem is akar megszabadulni. ' A. J. hátrahagyott iratai és levelezése. Bp., 1889. IV. köt. 441—443.