Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)
BÓKA LÁSZLÓ: Madách géniusza
De itt másról van szó. Tudjuk, hogy ez a kiállítás nem valami spontán találkozója a modern Madách-illusztrátoroknak, hanem a múzeum kezdeményezte ezt a tárlatot, s a múzeum ösztönző felszólítására gyűltek össze, illetve készültek új illusztrációk. S mert nem tudhatják, megvallom, én magam, gyermekkoromtól távolodva, fokozatosan eltávolodtam attól, hogy bármiféle illusztrációt áhítsak, s mivel ez a távolodás immár az öregedés jellegével azonos, igen messze vagyok attól az áhítattól, melyet mondjuk a ,, Grant kapitány gyermekei" első lapjait olvasván, a Szent Mungó templomának képe keltett bennem. . . Azt kell tehát eldöntenünk, összefér-e Madách emlékével egy ilyen kiállítás, nem egy helytelen konvenciót teremt-e a múzeum, s helyes-e, hogy ennek védelmében illegek önök előtt. Mert itt arról van szó, hogy arra bírtak képzőművészeket, hogy ne a természeti és a társadalmi világ elsődleges szemléletén fölgyúlva alkossanak műveket, hanem egy irodalmi műalkotás ihlesse őket alkotásra, valami olyat alkossanak, amit valaki más már megalkotott, hogy a valóság művészi tükrét tükröztessék, hogy egy tükör tükrei legyen művük. Helyes ez? Szabad ezt tenni? Lehet ennek eredménye más, mint a másodlagos tükrözésnek megfelelő másodlagos érték ? Ez a kiállítás arra alkalom, hogy a közvetlen tükrözés, az ösztönös ihletés hamis legendájával egyszer már leszámoljunk s feltegyük a kérdést: ha a művész egy göcsörtös, fura árnyú fát ábrázol, akkor ihletése elsődlegesebb, mintha egy Van Gogh-kép vízre hajló fája ihlette meg, vagy egy vers, melyben a lomb közt szél surrog és madár csereg? Vajon elsődlegesnek nevezhető a tájjal való találkozás, amikor magán a tájon évmilliók óta igazít a dolgos emberi kéz, s úgyszólván nincs a földön nem emberformálta táj, s amikor a művész előtt ezernyi és ezernyi emberöltő művészei alkottak az alakuló tájról változó szemléletű képeket? Vajon nem az-e csupán a másodlagos ihletés, ha szolgaian másolom, szolgaian illusztrálom a múlt művészi látomásait, s nem az-é az elsődleges ihletés, ha ösztönösen vagy tudatosan kiegészítem a régi látomást, vagy korrigálom azt, eltérek tőle. Független nem lehetek tőle, mert valaki már látta a tájat s benne a mozgó embert és látta a társadalmat s benne a mozgó forradalmi erőket vagy a testek békés elnyugvását szerelemben s halálban : újat én veszek észre benne, újszerűen és ábrázolom, de a régi fán látom meg az új hajtást s a régi tekintetek ámulását nem hánthatom íe a régi törzsről. Nem vagyok idealista, amit ábrázolok, az az objektív való, de mert nem először ábrázolom az objektív valót, hanem az ábrázolók történeti sorába állok be, soha többé nem lehetek Ádámja a művészetnek, s már Ádám előtt is fölnézte a világot az isten és az ördög ! El kell tehát fogadnunk helyesnek és megengedhetőnek azt, hogy művészeink a tükröt tükröztessék, a tükörképen gyúljanak ihletésre: ebből, ha igazi művészek, ha az ódon tükröt úgy nézik, hogy meglátják mögötte az új ház új falát is, nem másodlagos érték származik. À nagytehetségű Zichy Mihály Madách-illusztrációi megszületésük történeti pillanatában is idejüket múlták, ezek között az illusztrációk között van néhány, mely egyszerre tükrözi Madách száz év előtti bel- és külvilágát, s teszi fel a szívszorító kérdést: micsoda ördögi szofizma az, hogy a tett halála az okoskodás és szorít annak felismerésére, hogy az igaz eszme bátor és derék tettek anyja, hogy századunk igazát József Attila mondta ki: elmék vagyunk. S hogy mindez miért kapcsolódik Madách emlékezetéhez ? Mert Madách azok közé a ritka magyar lángelmék közé tartozott, akiket egyszerre gyújtott alkotó kedvre-kínra az élet nyers élménye és az élet tényeit rendező eszmélet,
