Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

PÓR ANNA: Vörösmarty Csongor és Tündéjének egyik színpadi előfutárja

Nos, éppen ez az „ossiani tonus" volt az, amihez a ponyva olvasóközönsége még semmiképpen sem tudott volna akkor felemelkedni. Hiába is jelent volna meg ponyván a Tündérvölgy, nem valószínű hogy nagy keletje lett volna. Kevesekhez szóltak még akkor a magyar „Múzsáknak kedvelt"-jei. És ez a kisszámú műveltebb közönség sem volt még elég érett akkor a Csongor és Tünde befogadására. Hogyan lett volna hát képes rá a korabeli színpad; az állandó színház nélkül „bujdosó" — így mondja Vörösmarty — magyar játékszín? Még a Nemzeti Színház megalapításakor, 1837-ben is elképzelhetetlen volt a Csongor előadása. Csak ötven esztendő múlva, 1881-ben merték végre színpadra állítani. 1831-ben megalkotásának idején, még csak meg sem jelenhetett Pesten, csak Fehérvárott, mert a pesti cenzúra kifogást emelt ellene. A kezdetleges magyar játékszínt nem lehetett akkor még Vörösmarty ék szintjéről, a Parnassus felől megközelíteni. Voltak azonban, akik a magyar vándorszínészek kulisszái között lettek drámaíróvá és oda való darabjaikkal sikert tudtak aratni ezen a kezdetleges színpadon. Ezek közül való Balog István is, a magyar vándorszínészet egyik leghősiesebb apostola. Ő is színész-író, aki a magyar színművek nélkül küszködő hazai játékszín számára ír azonnali előadásra, gyorsan összeállított színdarabokat. Megszámlálhatatlan mennyiségű külföldi színművet fordított és honosított magyarra. De írt önálló műveket is. Nyomtatásra nem kerültek, hanem színtársulatának pillanatnyi létszáma szerint rugalmasan változtatta szövegeit. Egyik-másikról négy-ötféle súgókönyv-változat is maradt fenn, mások viszont elvesztek. Kitűnően ismeri a nemzetközi színi irodalomnak akkor divatos repertoárját és a színpad törvényeit. Gyakorlott színpadi szerző és rendező, műveltsége nem mély és átfogó, költői tehetsége sem valóban ihletett és magasrendű, de derűs humora, kifogyhatatlan ötletessége, nagy életismerete, igaz embersége és a népi látásmóddal rokon életfelfogása páratlan értéke a korabeli színpadnak. Munkásságának hatása sokkal jelentősebb, mint ahogyan eddig sejtettük és csak hozzáférhető színdarabjainak elemzése után válik majd felmérhetővé. Balog István, a vándorszínész, a régi komédiások életösztönével birkózik a magyar társadalom kialakulatlan kulturális viszonyaival. A valóban olvasott magyar irodalmat jobbára az irodalom alatti réteg, a ponyva jelenti ebben az időben; ennek a szellemi szintnek megfelelően, a ténylegesen játszott magyar színjátékot nagyrészt Balog István színművei képviselik. Szerepe a ponyva-irodalmával sokban rokon, közvetítő szerep. Közvetít a bécsi külvároson át hozzánk áramló nemzetközi színpadi divatok és a magyar folklór között. Az aranyhajú Tündér Ilona ennek a működésének egyik legsikeresebb terméke. Hosszú éveken át állandóan szerepelt a színtársulat műsorán,

8 sőt más színtársulatok is előadták a harmincas években. Ugy tudjuk, még Arany János is játszott benne Debrecenben, 1836-ban.

9 — A közönségsiker is jelzi, hogy az Árgirus históriája szerencsés témaválasztás volt. Gergei Albert olasz eredetű széphistóriája a megjelenése óta eltelt két évszázad folyamán rendkívül közismertté lett az országban. A szóbanforgó időszakig, tehát 1830-ig, mintegy húsz kiadást ért meg,

10 amelyek között még kétezres példányszám is akadt.

11 A krajcáros ponyvák elősegítették népmesévé 8 Balog István naplója. Kiadta Barna János. Makó, 1928. 0 GULYÁS JÓZSEF: Aranv egyik szerepéről UK 1925. 127. 1. 10 SZINNYEI: Magyar írók élete és munkái. Bp. 1894. III. köt. 1155—57. 11 POGÁNY PÉTER: Folklór és irodalom kölcsönhatása, a régi váci nyomda működése nyomán. Bp. 1959.