Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

VEZÉR ERZSÉBET: Karácsony Benő születésének 75. évfordulójára

volna? — mint azt Karácsony egyik-másik bírálója állítja. Nem hiszem. Csak tragikus öngúny, kétségbeesett vallomás arról, hogy „hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé". A polgári világnézet tragikus csődjének pontos és becsületes diagnózisa: jól tudja, hogy mi fog következni és mégsem tud semmit sem tenni a biztosan bekövetkező borzalmak ellen, mert egyedül maradt és mert egyetlen fegyvere, a humanizmus nemcsak támadó fegyvernek, de védőpajzsnak is szerfelett gyenge. A regény egésze azonban mégis csak azt példázza, hogy a fasizmus embertelen nyomása alatt is meg lehet és meg kell maradni embernek. Felméri Kázmér a maga szűk körében becsületesen él, segít az egyszerű embereken, derűs mosolyt, meleg emberi szívet oszt szét a szegények, a szenvedők között és fiát is emberségre, sőt közösségi emberségre neveli: „Jó érzés, hidd el, a közös mű szorgos atomjának lenni. Ha van egy hasznos gondolatod, oszd meg másokkal, s ha van egy fél rőf szalonnád, ne fogyaszd el egyedül a sötét kamrában, hogy senki se lássa." A megnyugvás ösvényein meséje talán még soványabb, mint a Napos oldalé. Apa és fia meghitt baráti kapcsolata egy idilli környezetben és változatlanul — akárcsak az első részben — kétségbeesett küzdelem az élet emberi, derűs, természetes formáiért — embertelen, sötét hatalmakkal szemben. Ez minden. Mégis a végig szórakoztatóan, pompás humorral. ízes magyar nyelven megírt regény lenyűgöző olvasmányélményünkké válik. A kisemberek iránti minden részvét ellenére Karácsony Benő szemlélete lényegileg individualista. Individualizmusának irányát és intenzitását — úgy érzem — háborús élményei határozzák meg. A háborúban elsődlegesen a hadigépezet kollektivitását érzékeli: tömeglelkesedés a háború kitörésekor, nótázó katonavonatok, szörnyű sebesültszállítmányok, kollektív jótékonyság, háborús szervezettség a fronton és a front mögött: mindez valósággal elborítja az agyát. „A földgömböt most a kollektivitás eszméje ragyogta be, amely fonnyasztólag hatott mindenre, ami egyéni és emberi volt. A kollektív ösztönök azt parancsolták: — À Berlin! — Nach Paris!. . . és e makacs látogatási vággyal szemben el kellett az útból takarodniuk mindazoknak, akik a szomszédi látogatást szívesebben elvégezték volna a civilizáció közlekedési módján, tiszta Pullmann-kocsiban, vagy gépkocsin, mint drótakadályoktól járhatatlan hegyeken és lövészárkokon keresztül. Akik a civilizáció ellenálló erejében hittek és az emberi ösztönök fokozatos elszelídüléséről fecsegtek, megdöbbenve és szégyenkezve hagyták ott az emelvényt, és valami hátsó ajtón megszöktek a hallgatóságuk elől, amely már éppen azon volt, hogy higgyen nekik és az ember vándorútját a földön a társadalom haladását, a népek jövőjét valami élvezetes, gondtalan sétának képzelje el a tudomány tiszta és derűs parkjában és a művészetek, a bölcsesség árnyékos, fülemile-csattogástól visszhangzó sétányain" — írja a Pjotruskdban a háború kitörésének hírére. A civilizáció elaljasít, kikerülhetetlenül háborúkhoz, tehát az emberiség szellemi kultúrájának visszafejlődéséhez, az egyén elsorvadásához vezet. A burzsoá filozófusok Spenglertől Ortegáig és a nyomukban járó művészek mind ebből kiindulva építik világképüket. A „Nyugat alkonyának", a „tömegek lázadásának" mélységes pesszimizmusa ez, melyből Karácsony Benőt sugárzó emberszeretete sem képes kiragadni. A világháború megrázó élményeinek hatására, majd később a fasizmus feltartóztathatatlannak látszó térhódítása miatti elkeseredésében a civilizációt egy életre összekapcsolja a pusztulással, a kollektivitást a rombolással. Életének utolsó megjelent kisregénye, az Ember a csillagok alatt, mely kétségtelenül a fasizmus megrázó erejű szatírája, ugyanezt a gondolatot tükrözi. Mégis — művészi becsületessége, éles valóságlátása nem egyszer villantja fel saját világnézetének fonákjaként az emberi haladás útját. Egy képzeletbeli francia fiúcskához írt háborúellenes pamfletjét a Pjotruskáhan így fejezi be: „A Quai d'Orsay-n, a Foreign Office-ben még mindig