Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

BASCH LÓRÁNT: Egy Babits-vers keletkezéséről. A „Petőfi koszorúi"

Költészete a családi idillberi éri el majdnem a tetőfokát. A Téli Esték mindenesetre a legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult, jó családi élet: Füstöljünk, iddogáljunk . . . Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme, s a csillagok. E mély családiassággal összefügg az, hogy Petőfi hazafiasságát és hazafias költészetét mindenestül családi érzelmeiből, az otthon és a szülőföld szeretetéből lehet leszármaztatni. Legelső hazafias költeménye Aranykalásszal ékes rónaság világosan mutatja ezt az átmenetet. Petőfi hazafisága nem történelmi érzés mint az Aranyé, akit miként a saját múltja, úgy üldöz örökké fajának múltja is ; nem is Vörösmartynak vagy Széchenyinek a jövő aggódásaival teli hazafiassága: ő nem ismeri az aggódásokat. Az ő hazafisága a fészken-ülő jelen hazafisága, a családi érzelmeknek valami kitágulása. Petőfinek kevés érzéke van a múlt iránt, történelmi költeményei többnyire nem sikerülnek, s csak a Jelen eszméinek a múltba vetítései. De annál több az érzéke a jelen minden aprósága, a szülőföld tájainak minden jelentéktelen vonása, az otthon és család minden múló és pillanatnyi hangulata iránt. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él, aki a múltat lerázza magáról, s minden életpillanatban tabula rasát csinál: szükségesek a benyomások, melyek e tabula rasára írjanak; az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvüág minden kis jelensége, impressziója számára fogékonyabb lelket nála nehéz elképzelni. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír, s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a szeme, ha a pipafüst kicsordítja könnyét: kész a vers. Nem vagyok én verseknek szűkiben, mondja a költő maga is. E jelentéktelen benyomások és költemények között váratlanul és válogatlanul gyöngyöznek minduntalan a legtökéletesebb remekművek, sokszor csodálatosan apró alkalomból születve: egy eltűnő hang örök visszhangra lel; egy elomló hangulat, melynek a következő pillanatban már emléke is eltűnis, önmaga szobrává, lelki érccé és márvánnyá merevül és nemesül örökre ; egy kép, egy anyóka, akit csak egy pülanatra látott a költő az Aranyék szalontai házának küszöbén guggolva varrogatni, külömb remeket ihlet, mint a nagy történelmi reminiszcenciák, vagy az első szerelem emléke. Minden a benyomás; a költő tiszta tükör, lát, néz, és mint egészséges lélek, nem befelé néz, önmagát kínosan vizsgálva, hanem kifelé, benyomásokat várva. Voltakép nem szubjektív költő : a legobjektívabb, homéroszi. Ez teszi őt a nagy leíróvá : leíró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Nem naturalista mint Arany, hanem egyszerűen reálista; ami annyit jelent, hogy nem a valóság gőzét, illatát páráját adja, hanem egyszerű, tiszta, és éles körvonalait, mint a tükör: ősi és szűz reálista, valami bűnbeesés előtti reálizmussal. Talán nem is művész olyan értelemben, mint Arany az. A benyomások nyersen jelennek meg nála, nem átöntődve a lélek és az emlékek olvasztó kohójában, nem átalakulva. A tükör minden képet gyorsan visszaad, és rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakítja. Petőfi ilyen. Nyelve nem mutat oly egyéni, egy lélek múltjával átitatott zamatot, mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos — annál tisztább. Egész költészete demokratikusabb és közérthetőbb: talán a legkönnyebben olvasható nagy költője a világirodalomnak. De épen ezért oly tiszta, mint a friss patak tükre, gyors, és hű, és éles és csodálatos.