Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

BASCH LÓRÁNT: Egy Babits-vers keletkezéséről. A „Petőfi koszorúi"

ban készült Petőfi-ábrázolását — s általában mindazt, amit róla írt — (nem hagyva figyelmen kívül az egyes bírálataiban — pl. Nyugat 1910.1. 473.,

8 1911. II. 863. — foglaltakat ; különösen nem az Európai irodalomtörténet számtalan utalását Petőfinek egyenrangúságáról a világirodalom legnagyobb]aival) összhangba hozva végérvényesen hitelesíteni azt, hogyan látta ő a magyarság legnagyobb költőjét. De ez túllépné e dokumentáció kereteit. Az ünnepi beszéd teljes szövege a következő : I. t. H. és U. ! Ez az esztendő a Petőfi esztendeje, s ezen a verseknek szentelt délelőttön a magyar versnek arról a csodájáról kell beszélnem önöknek, aki Petőfi volt. Hogyan látjuk őt ma? A csillag megszületett, kialudt, száz év múlt el, s fénye utazik a jövők és messzeségek felé. A meztelen fény utazik, levetve csillagtestét, tiszta fény, szabadon, anyag nélkül, eltépve minden szálat, amellyel az Anyag gravitációja megkötötte. A tiszta fény — gondolnánk — a tiszta, desztillált igazság és igazságosság ! — de mekkora ? mily erős? milyen a színe? alakja? ki mondja meg? Ahány szem, annyiféleképen látja. A fény él, utazik, lobog, egyformán, halhatatlan; de a szem előtt rezeg folyton, fölgyúl, ködbe lábad, és változik. . . Vedd, tudós, prizmádat, állítsd föl spektrumát, s ítéld meg a „század ítéletét" ! Különös dolog a hírnév, ez a halál utáni igazság: nagy igazság, mely ezer apró tévedésből szövődik eggyé, csalhatatlanság, mely megannyi csalódás összege. Bizonyos, hogy Petőfi hírneve is, mely oly méltó és olyan egységes, csupa méltatlanságon és ellenmondáson alapul. Vajon az-e Petőfi, akit például — kevés kivétellel — a külföld lát benne? Az a romantikus sablonhős? az a tipikus „legendás szabadságköltő"? tiszteletreméltó, de nem sok érdekességü s nem sok eredetiségű legenda. Nincs-e oly távol ő ettől, mint amennyire a primitív ősiség a sablontól, az örök gyermek született szabadságrajongása valamely kor középszerű politikai ideáljaitól csak lehet? Vagy az-e Petőfi. . . Az talán, akinek mindannyian alighanem láttuk őt valaha, ifjúságunk boldog, diákos hangulatai közt? A zseni, a kócos lángszellem, a bohém üstökös, a művészet fékét s tanulmányok terhét megvető szabad Költő, a kicsapott diák, a tomboló, szabályokhoz s a nyárspolgári élet rendes érzéseihez magát törni képtelen örökvad lázongás: kezében lant, kard és borospohár?

1 ... Mi állt távolabb Petőfi egész lényétől, mint az időszerűség és megalkuvás? Lelkének egy

Tszerűsége, szinte enfant-terrible-szerü rettenthetetlensége kívül helyezte őt az Idő nehézségein, aggodalmain és bonyodalmain; s ki kívánná — bármily időszerűtleneknek tartaná szavait —, hogy ez a naivul elfogulatlan száj valaha elhallgasson? Az ő egyénisége minden században időszerű marad — mint ahogy a gyermek otthon van mindenütt. És mi a hírnév? Épen ez az időszerűség az időszerűtlenségben, épen ez a félreértés, amely ösztönösen a legnagyobb megértés: megértése annak, hogy a nagy ember mindig a mienk és nem lehet ellenség, hogy a nagy ember fontosabb valami, mint a nézetek, pártok és korok.

2 És fontosabb az irodalomnál is. Mert az irodalom époly kevéssé látja teljesen az igaz Petőfit, mint a Hivatal vagy a Közönség, s a tudósok könyvei époly kevéssé hites helye az ő hírnevének, mint a diákok lelkesedése vagy a politikusok beszédei. Az irodalmi köztudatban ő a lírikus típusa. Neve valóságos szinonimája a lírának, ellentétben az epikával, mely Aranyban látszik testet ölteni. Aki jól ismeri Petőfi líráját, érezheti, hogy ez az ítélet csak felületes és külsőségeken alapul. Petőfi elsősorban ősi és primitív módon költő: s a primitív költészet csupa látás. Az egészséges gyermek: néz, bámul; minden érdekli; örül a világnak. Az egészséges ember: nyíltszemű. Nem foglalkozik az folyton önmagával, nem a maga jajánbaján rágódik örökké. Noha tud búsulni, csak úgy mint örülni, nagyon, sőt vadul is; tud ujjongani és kétségbeesni ; — de örömének, bánatának egyformán : oka van. Ép lelkek tiszta tükrök : fény a fény bennük és homály a homály; egyenes az egyenes és görbe a görbe, örömük-bánatuk a világ szépségéről vagy szomorúságáról beszél ; és mint a gyermek, csak akkor sírnak, ha megütik magukat. Még a lírájuk is epikus. A professzorok szeretnek osztályozni és Petőfinek a lírát osztották ki. De az ő zsenije nem fér ebbe a skatulyába. És egyáltalán semmi skatulyába sem fér. És költészete, miként a drága bor, örökké más és más alakot és színt ölt, aszerint amilyen színe és alakja az edénynek, amelybe töltözik. De változzon bár az alak és a szín : minden változáson át egy marad az íz és a mámor, mely csak az előtt tárul föl, aki nemcsak kívülről néz reá, hanem megízleli, s vérévé hasonltja. Mi hát az a hírnév? Ifjak ittasodnak, öregek nyernek új erőt a drága nedűtől, míg a századok 8 Ebben Az Apostolt „fenséges lírai vallomás"-nak „a szabadság és vértanúság hiiunuszá"-nak mondja. Magam is tanúsíthatom, hogy élete vége felé ezt a költeményt tartotta Petőfi „legjobb" művének. (B. L.)