Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)
KERESZTURY DEZSŐ: Batsányi János (Kiállítási megnyitóbeszéd)
demériyezett, vagy sugalmazott német és francia folyóiratokba. Az lett ilyen irányú munkásságának is végzetévé, ami eUen mindvégig minden erejével küzdött: az elszigetelődés. Amikor, közel harminc év múltán, linzi száműzetéséből újra elküldhette írásait Magyarországra, a konzervatívok oldalán tűnt fel: sokoldalú erudicióját és félelmetes vitázó erejét olyan ügy szolgálatába áhította, amely fölött rég elszállt az idő. Páratlan erejű aktivitása, magát is pusztítva, rögeszmékké nőtt tervek hálójába bonyolódva, csak azt tudta ekkor már elérni, hogy amit számtalan hajótöréséből megmentett költeményeiből egyetlen kötetben elrendezhetett, élete s munkássága örök emlékeként átadhatta az utódoknak. Ez a kötet forgott közkézen, főként ennek verseit közölte Toldy. Ezért is voltak, akik a költőt értékelték Batsányiban legnagyobbra. Költészetének megítélésében sajátságos kettősség mutatkozik. Sokan politikai verseit tartják igazán kiemelkedőknek ; hosszú ideig nem is igen tudtak róla mást, mint hogy írt egy verset, A franciaországi változásokra, amelyben kora minden pohtikai izgalmát, reménységét sikerült nyolc sorba tömörítenie. Az elmélyedőbb olvasók előtt felsorakoztak ehhez a többi nagy politikai versek, ezek alapján nevezzük őt joggal első jelentős politikai költőnknek. De voltak olyan bírálók is, akik ezekben a versekben — Arannyal — Batsányi költészetének „lapályait" pillantották meg s azokban a verseiben látták lírájának igazi gyöngyeit, amelyeket Kufsteini elégiák néven foglalt össze a hagyomány. Ezek s a körülöttük elhelyezkedő forró lírájú költemények teszik őt modern, a szabadon feltörő személyesség első igazán rangos költőjévé irodalmunkban. Legjobb, s verstörténeti tekintetben is legjelentősebb kufsteini verse A rab és a madár első eredeti képviselője nálunk annak a modern lírai versnek, amelynek szerkezetét, ritmusát, az utat, kifejezést kereső érzés ömlése s a gondolatok szabad lobogása szabja meg: a „szabad vers"-nek. De még verstörténeti tekintetben is legalább ilyen jelentős párdarabja a Tűnődés. Ez formájával és motívumaival egyaránt ismert mintákhoz kapcsolódik. De hogyan feszegeti, töri, olvasztja a roppant megindultságot hordozó s a zárt sorokon és strófákon átcsapó mondatok áradása az antik mérték szigorú szerkezetét s mily ijedelmes valósággal, mily érzelmi mélységgel s robbanásig feszes tömörséggel teszi hitelessé az akkoriban Európa-szerte divatos hold-költészet sablonjait! Batsányi korai darabjaiban is azonos költői kedély és szándék megnyilatkozása figyelhető meg. „Lángol az elmém — írta Aranka Györgynek Kassáról — mikor ilyennemű dolgokról verseket írok: s mennél rövidebb, hathatósabb s egyszersmind mennél jobb-hangzatú szókkal fejezhessem ki gondolataimat és érzékenységeimet, azon vagyok." „A ritmus csak szolga, Szolgálat a dolga", írta egyik verses axiómájában. Nem jelentette ez a költészet formai elemeinek lebecsülését. Korában s később is kevesen, voltak, akik oly aprólékos gonddal figyeltek a ritmika, a széphangzás, a jó rímelés, általában a mondanivaló méltó költői megjelenésének kérdéseire. A magukért csillogó szépségeket, a formai bűvészmutatványokat a — kedvenc szavával — „hathatósan" kifejezett mondanivaló szolgálatába állította. Különösen ifjúkorában még egészen más volt a közfelfogás az eredetiség kérdésében, mint ma: a jó, a „tudós" költő azzal bizonyította műveltségét, a nagy hagyományokhoz kapcsolódó hűségét, hogy munkáiban a klasszikus s a nemzeti költészet közhelyeiből is merített. Ezt a gyakorlatot Batsányi hamarosan a nagy minták erkölcsi példájának, költői módszerének követésévé nemesítette-mélyítette : Horatiusnak, Ossziánnak, Goethének s a magyar hagyomány nagyjainak nem eszközeit vette kölcsön, hanem hivatáseszményeiből és módszereiből tette magáévá azt, amire szüksége volt. A közdolgokra való figyelmet a költészet elsőrendű feladatának tartotta; nem volt hajlandó a nyelvápolást az általános reform ügyétől elválasztani; „a nemzeti nyelvnek és erkölcsöknek