Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)
KERESZTURY DEZSŐ: Batsányi János (Kiállítási megnyitóbeszéd)
irodalom határkövének; ő maga is igen nagyra becsülte a folyóirat jelentőségét. S ő azt valóban a megújuló magyar szellemi élet első országos látókörrel és hatással szervezett fórumává fejlesztette. Vállalkozása s szervező alkotása jelentőségét nem kisebbíti az a tény, hogy a Museumot Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal együtt alapították, mert hiszen az effajta tervek akkor a levegőben voltak, Batsányi a vezetést azonnal magához ragadta, s a folyóiratot igen nagy nehézségek közepette maga szerkesztette, nyomatta s terjesztette a kor minden technikai lehetőségét igénybe véve, kitűnő valóságérzékkel, összeköttetéseket teremtő, felhasználó s megőrző szívós ügyességgel és szorgalommal. Az is csak okos ítélőerejére vall, hogy a folyóirat céljainak kijelölésében, támasztékainak megszervezésében a testőrírók kezdeményezéseit kívánta folytatni — Bessenyei György szellemét idézte fel, a ,,két nagyságos elme", Orczy Lőrinc és Ráday Gedeon terveire és segítségére támaszkodott, s mindazokat, akiket ez úttörők közül elérhetett, megnyerte munkatársakul. A Museum hatókörét igyekezett azonban mentől jobban kitágítani. Kassa, ez az élénk társasági és szellemi életet élő, jól fejlődő város, azontúl, hogy egyik főfészke volt a kuruc hagyományokat a szabadkőmíves felvilágosodottsággal egyesítő magyar ellenállásnak, Erdély és Magyarország határövezetében igen alkalmas találkozóhelye lett a két ország magyar törekvéseinek s ily módon egy ideig szinte fővárosa az igazi magyar központ nélkül. Bécsből irányított testvérországoknak. Batsányinak sikerült a kor jóformán minden jelentős íróját megnyernie: az öregeket és fiatalokat, az erdélyieket, a dunántúliakat, a felvidékieket és az alföldieket, az arisztokratákat, a köznemeseket s a nem nemesi írókat. A Magyar Museum az akkor még nagyon is szórványos szigeteken éledező magyar szellemi élet első összefogója lett. A körülötte felépített országos hálózat nyilván nemcsak irodalmi anyagot közvetített. Nemcsak ilyesmit tett közzé a folyóirat sem: s igen érzékenyen illeszkedett az országos politika mozgásához. A közélet fokozódó nyugtalanságával együtt erősödött a közlemények politikai töltése; az irodalom szakmai kérdéseivel foglalkozó írásokat a világnézeti és társadalmi reform kényes problémáit feszegető tanulmányok s az aktuális vitákhoz kapcsolódó elvi távlatú széljegyzetek egészítették ki. Érthető, hogy a felerősödő reakció szemében szálka lett a folyóirat s hogy az ellene indított hajsza, irodalmunk fejlődésének mérhetetlen kárára, szerkesztőjével együtt eltüntette a magyar élet színteréről. Batsányit a külső körülmények szorították le a közéleti pályáról. A Martinovitsperben részes, „bélyeges" író egy negyedszázadon át, teremtő férfierejének virágkorában semmit sem tehetett közzé saját nevével. Ami Kassán együtt, egyszerre s egymást erősítve hatott munkásságában, a bécsi évektől kezdve mindjobban szétesett. Bécsben leginkább még azzal foglalkozhatott, hogy a régi magyar irodalom jeleseinek munkáit összegyűjtse, s a szövegromlások „mocskaitól" megtisztítva, közreadja. Komoly része volt a Magyar Minerva címen ilyen célok szolgálatában megkezdett sorozat létrehozásában ; ebben ő adta ki Ányos munkáit, példát mutatva a gondos szövegközlésre. Általában meg szoktak feledkezni róla, hogy ezen a téren is az úttörők közt a helye; már linzi száműzetése idején, igen nehéz körülmények közt készített Faludi-kiadása a kor legjobb szövegkritikai munkái közé tartozik. Felkészültségére s tekintélyére jellemző, hogy Párizsban az egyetem új latin professzorával együtt készült Horatius műveinek kritikai kiadására, amikor elfogták. A másik terület, amelyen kivételes esztétikai képzettségét és ritka aprólékosságú műhely gondját értékesíthette: a barátai, költőtársai munkáit „megrostáló", segítő bírálatban részesítő „Aristarchus-ság" volt. Nemcsak felesége, de olyan barátai is, min t Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor sokat köszönhetnek ezeknek a baráti „krízisek"-nek. Teljes névtelenségbe burkolózva munkálkodott azután a magyar nyelv, irodalom, történelem nyugat-európai megismertetésén : sok idevágó cikket írt, kez-
