Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)
PÓR ANNA: Ludas Matyi százéves útja a népmesétől a színpadig
képzeli el a népi színjátékot, hanem Balog István elődeihez, a Csokonai-féle nyers, szókimondó bohózatokhoz nyúlt vissza. A színművet egyik változatban „vásári komédiá"-nak 48 nevezi, mintha ezzel is érzékeltetni akarná, hogy milyen tradíciókhoz kíván kapcsolódni. Az említett epizód valóban régi bohózatra emlékeztet. A falu bírája lelkendezik a földesúr látogatása miatt, ugyanakkor úgy remeg, hogy minduntalan orra bukik. Kitanítja a falubelieket, hogy nem szabad panaszkodni és a földesúr minden kérdésére csak „vivattai" szabad válaszolni. Ezt a helyzetet drasztikus képszerűséggel is kifejezi. Döbrögi ugyanis megfelelő karosszék híján a bíró hátára ül, és így beszélnek egymással. A falu felfordul az éhségtől, de a bíró a földesúr kérdésére, hogy van-e minden, ami kell, tyúk, tojás, bor, pecsenye, nóta, tánc — azt hazudja, hogy minden van. Mikor Döbrögi kijelenti, hogy „akkor itt maradok estebédre", a bíró összeroskad alatta rémültében, mire Döbrögi két lába a levegőben kalimpál. A nép úgy reagál, mint Fazekasnál : mind megrettenve, de azért fojtott röhögéssel lökdösik egymást, azután „vivát" kiáltások közben talpra állítják a földesurat. Ez a néhány példa talán érzékelteti, hogy Móricz Zsigmond Balog művéből kiemelt minden életképes kezdeményezést, mozzanatot, típust, dialógust, tehát azt, ami realisztikus népi bohózatra vall és valóban érték benne, hogy azután ebből a nyersanyagból tökéletesen újat alkosson. VII. Móricz Zsigmond tehát sikeresen merített a magyar tradíciókból. Felhasználta a folklórt, a népmesét és a régi színpadi hagyományokat ; Balog István alakjait, jeleneteit, és visszanyúlt a nemzetközi forrásokhoz, a vásári komédiához, bohózathoz, egészen a commedia dell'artéig. Megteremtette Fazekas elbeszélésének sokrétű, gazdag színpadi párját, amellyel egy sötét korban emelt szót a nép ügye mellett. A színműben minden ennek a gondolatnak a szolgálatában áll. Nincs benne öncélú epizód vagy színpadi hatáskeresés. A nép bátornak, vakmerőnek mutatkozik, és ha nincs más út, hát furfanggal, ravaszsággal töri meg elnyomóit. Matyi fiatal, erőteljes, szívós; párja Évi, virulóan szép és talpraesett. Az elnyomó naivan ostoba, gőgös, gyáva, szánalmasan nevetséges. Döbrögi alakja mégsem olyan egyértelmű, mint Matyié; joviális, megbocsájtó mosollyal rajzolja meg az író. A mű befejezése is problematikus, a sokszori változtatás is jelzi, hogy Móricz Zsigmond évek során nem tudta maga számára sem megtalálni a kielégítő megoldást. A népmese következetesen radikális befejezése semmiképpen sem kerülhetett volna a korabeli színpadra. De ezen túlmenően az író sem látja világosan az úr és a paraszt harcának egyetlen lehetséges befejezését : Ludas Matyi személyén keresztül végül Móricz is megbocsájt Döbröginek. A kézirat egyik utolsó széljegyzetében Matyival el is mondatja, hogy egyikük sem hibásabb, mint a másik, a világ, a társadalom felelős. Ez a megtorpanás, a szemben álló hősök ilyen kibékítése meglehetősen gyakori Móricz Zsigmond drámáinak befejezésénél. Az egész színmű azonban mégis bizalommal teli vallomás „a fűből, fából, földből" kitörő népharagról. Ezért nem kerülhetett a színpadra sem megírása idején, 1911-ben, sem 1923-ban, a forradalmak után, amikor szerzője a Belvárosi Színháznak ajánlotta fel. De ezután sem mondott le róla, mindig újból és újból átdolgozta. 1938-ban a Gyöngyösbokréta parasztjaival szerette volna előadatni a Városi Színházban, mégpedig nem a szokványos pesti közönségnek, hanem a nagy tömegnek, munkásoknak, parasztoknak, diákoknak, iparosoknak, mindenkinek, fillérekért, azt remélve, hogy majd „jól fogják magukat egymás között érezni : színpadon és nézőtéren". Majd 4> Nyugat Vili. II. 712. 1.
