Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

SÁRA PÉTER: Ady és Juhász Gyula

Minden szerelmet, amely bennem égett, Mint égi tűz és kárhozati láng, Melytől kigyúltak bennem messze fények S ragyogtak földi fároszok gyanánt, Minden szerelmet most rád pazarolva Szeretlek nép, munkás és szenvedő, Te vagy reményem óriási tornya, Mely mélységekből az egekbe nő. (Űj vallomás) Juhász Gyulának e nagyszerű vallomásait azonban csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha arra gondolunk, hogy az ellenforradalom legsötétebb éveiben keletkeztek. Egy olyan reménytelen, kietlen világban írta ezeket a költeményeit, amelyben csak tengődött és pusztult a nép, az élet. A kor nyomasztó atmoszférája természetesen a költőre is ránehezedett, őt is fogva tartotta. És a meglehetősen szűk lehetőségek közé zárt költőn is sokszor erőt vett a csüggedés. Ilyenkor írta azokat a panaszos verseit, amelyek gyakran idézik fel Ady kuruc-verseinek hangulatát : Vándorlegény a téli ködben, — Mert köd előttem, köd mögöttem — Az ország útján baktatok tova, Az Isten tudja meddig és hova ? (Dúdolgatok) Egy szabad még : a sóhajtás, Szomorú sor, ugye pajtás ? Régi zászlónk rongyos, sáros. Rajtunk tenger komiszáros. (Magyar mezítlábas) Ezeknek a panaszoknak az okait felesleges lenne pusztán pszichikai okokkal magyarázni, mert kimutathatóan a kor társadalmi valóságával vannak szoros összefüggésben. E versek tehát eredendően megegyeznek Ady hasonló értelmű költeményeivel. S hogy itt valóban Ady kuruc-verseinek hatásáról is szó van, azt az Űj kurucnóta is minden kétséget kizáróan bizonyítja. E költemény szinte folytatása a Két kuruc beszélgetnek : Tyukodi pajtásom, Kutya világ járja, Magyar urak lakomáját Folytatja a kánya. (Űj kurucnóta) A kor társadalmi valóságát mélyen érző és tisztán látó költő felelőssége hatja át ezeket a költeményeket. Jövőbe vetett hite még legcsüggedtebb hangú verseiből is gyakran kicsillan. Az Ady-mécses című költeménye szerint éppen Ady költeményei táplálták benne leginkább ezt a hitet : Csak verseid suttogjuk néha fájva, Hogy érezzük, volt egyszer élet itt. És higyjük, hogy nem sírtál tán hiába, Hogy valahára megvirrad megint !