Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)
PÓR ANNA: Ludas Matyi százéves útja a népmesétől a színpadig
a földesúr húgának. Marikának meg a félszeg, aranyos szívű tiszttartónak (ők képviselik a vígjáték szokványos komikus párját) egybekelését próbálja meggátolni. Matyi verései azonban megtörik a zsarnok apát, követelései között ugyanis ott szerepel az elválasztott szerelmesek egybekelésének engedélyezése is. Matyi szerelméről szintén szó esik, ő távolról, fájdalmas, szentimentális lemondással szereti a szép nemesi kisasszonyt, akit végül főhadnagy párja karjaiba segít, hiszen tudja, hogy a társadalmi szakadék miatt úgysem lehet az övé. Az eredeti, vad, nyers parasztfiúból így hamisan romantikus, késői népszínművekből kikopott, érzelgős betyár-epigon lesz. A befejezés méltó a darab egészéhez. A két nemesi szerelmespár hintón jön el Matyiért, aki ,,a családhoz" tartozik, mert neki köszönhetik a boldogságukat. De már nem ajánlanak fel neki mesebeli ,,fél országot" és nem fogadják „legkedvesebb fiuknak", mint Móricz színművének abban az idilli befejezésében láttuk, amelyet maga is gyengének érzett, hanem jófajta tiszttartóvá teszik meg a Döbrögi-birtokon, amit anyja nagy örömére el is vállal. A lázadó jobbágyfiúból tehát végül az urak leghűségesebb szolgája és vagyonuk őre lesz. Szokványos dzsentrimulatsággal, csárdással végződik a vígjáték, amelyben a színház közönsége magamagát és azt a világot láthatta meg, amelyet valóságnak szeretett volna hinni. A nép, amelynek nevében Fazekas Ludas Matyija cselekszik, még háttér gyanánt sem jelenik meg ebben a vígjátékban. Hiszen az erdőben történő veretes, az eredeti mesének ez a lényeges mozzanata kimarad, így nem esik szó a fejszésekről sem. Aki ezt a szellemében meghamisított, az eredeti szánalmas gúnyképévé silányított, savától-borsától megfosztott Ludas Matyi-történetet végiglapozta, valóban csak a legnagyobb tisztelettel hódolhat a szerény vándorszínész, Balog István emlékének, aki bár raimundi tündérkerettel, divatos paródiák kíséretében, harmadik veretes nélkül és ,,a jó földesúr" eszméjével megédesítve, de a maga művészi korlátai között végső soron mégiscsak becsülettel, ízesen, realisztikusan vitte színre az urat megverő jobbágyfiút és az őt környező fejszéseket, vásárosokat ; ugyanakkor Fazekas szelleméhez is hűséges szatirikus hangon, saját élményeivel, megfigyeléseivel gazdagította és aktualizálta a zsarnok, ostoba földesúr alakját, és méltó párjának a fölfelé hízelkedő, lefelé taposó, mindenképpen saját érdekeit szem előtt tartó ispánt és az urát jól ismerő szakács vérbő alakját is megteremtette melléje. Matyi mellé pedig olyan hősies lelkű jobbágyszeretőt állított, hogy szerelmüket a néző mindvégig együttérzéssel kísérheti. Valóban nem kis elégtétel számára, hogy gazdag népismerete és kiváló színpadi gyakorlata segítségével olyan életképes alapokat teremtett Ludas Matyi színpadi pályafutása számára, hogy majd száz év múlva a kor legnagyobb írója, a magyar paraszt és a magyar népköltészet legjobb ismerője is építhet rá. Elgondolkodtató megfigyelésekre ad alkalmat annak a két színdarabnak az összevetése, amely mintegy százéves időközben nemzeti színpadunkra vitte Fazekas művét. Mindkettő jellegzetesen magán viseli korának és különösképpen a Nemzeti Színház egykorú vezetőségének és törzsközönségének szemléletét, ízlését. Balog István egyszerű, igénytelen, „botrány nélkül szórakoztató" színműve még asszimilálatlan formában viseli magán a bécsi népszínpad hatását, sok kezdetlegessége a földesúrnak Fazekastól eltérő patriarchális eszményítése és a grófi cenzor óvatos húzásai ellenére is magán hordja a reformkor haladó eszméinek nyomát, így különösen az érdekegyesítés gondolata, a jobbágynak mint a nemzet alkotó elemének megbecsülése érződik rajta. Valami hasonlót olvashatunk ki a primitív kritikából is. Fáncsynak és ellenfeleinek sajtóvitájában 51 ugyanis a színház nem elsősorban mint anyagi vállalkozás, hanem mint a magyar nemzet nyelvének és kultúrájának harcosa, mint a nép erkölcsi nevelője és ízlésének finomítója jelenik meg, sőt az az érvelés, hogy 51 Jelenkor, 1840. 90. sz. Pest nov. 7. Budapesti Napló.
