Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

PÓR ANNA: Ludas Matyi százéves útja a népmesétől a színpadig

Móricz Zsigmond állandóan keresi a magyar színpad tradícióit, hogy majd a nemzeti hagyományok feltámasztásával alkossa meg a népről a népnek szóló játékszínt. Ignotusszal szemben, aki szerint ,,a múlttal szemben csak egy kötelességünk van, az, hogy elfeledjük", védi a tradíció értékét : „Én viszont hálásan konstatálom magamban és másban, a múltnak minden fejlődési hatását, s az örökbe kapott kincseknek legparányát is a mai élet létrejöttében, a jövőnek kirajzolásában". Drámaírói példaképe Molière, aki „sohasem szakított a színpadi tradíciókkal, csak bővítette azokat". Az irodalom és a színpad közt fennálló szakadékról gondolkodva a színpad oldalára áll. „A magyar irodalom még mindig nagyon távol áll a színpadtól. Nem tekintik az írók a színpadot olyan érvényesülési terrénumnak, ahol írói értékekkel lehet dolgozni. A drámaíró még eddig csak a darabcsináló színvonalán akart maradni. Az öszszes sikerekben gazdag drámaíró eddig csak kézműves szolgája volt a színészetnek".

35 Ez a gondolat foglalkoztatta már nyolc esztendővel korábban is,

3G amikor azt hangsúlyozza, hogy a drámaíró csak a színészettel együtt képes életképes mű megalkotására. A XIX. század elején a kezdetleges magyar vándorszínészet megteremtette a maga igényeinek megfelelő színműirodalmat. Szerinte „egyik érdeme éppen az a negatív tulajdonsága volt, hogy irodalmilag alacsony színvonalon állott. Azok a szegény, küszködő, kapkodva dolgozó színészek nem bírtak volna nyelvileg és tartalmilag értékes darabokkal..." Móricz Zsigmond a honi színészi tradíciókat összegező szerény magyar Mohereket kutatva bukkan Balog Istvánra és felfigyel rá. „Balog István mint a régi színészgárda tagja, a régibb színpadi világ primitív szerkezetű, de egyes helyzetekben igen egészséges felfogás módján csinálja bohózatait."

37 — Móricz megérti Balog István s a bukdácsolva induló magyar színészet hősi küzdelmét, és az ő oldalukról nézi az irodalom és színpad között tátongó szakadékot. „Az Akadémia e korszak végén elhatározta, hogy magához méltó fordításokkal és eredeti darabokkal fogja megajándékozni a színpadot . . . Bilincsek lettek ezek a ,tárgyhú és nyelvileg korrekt' fordítások a színészek fegyelmezetlen és jószándékú fantáziáján ... De az íróknak éppoly kevés segítséget adtak. Színműíró könyvdrámák hatása alatt csak könyvdrámát tud írni. Mindazok, akik a színműírás terén Katona és Kisfaludy óta sikert értek el, a színpad iskolájából kerültek ki." Hasonló gondolatokat fejteget Balog István is a társulata által kiadott Játékszíni Almanachban.

33 A kis könyvön nem szerepel a szerző neve, de nyilvánvaló, hogy ő írta, és a „Beszédje egy»magyar játékszíni igazgatónak a társaságba beállni kívánó újonccal" című bevezetőben is a saját gondolatait mondja el : az írók „nem ismerik a kulisszákat, cortinákat. . .". Az „új nemzeti darabok . . . nem nekünk vannak írva, inkább históriák. Előadni erőnk felett van. De ha nagy költséggel, bajjal előadjuk is, nem csinálnak theátrális effektust. — Matériát adnak olly machinára, mellynek még sok fogásai esméretlenek". Így találkoznak a gondolatok százéves távlatban ; hasonlóan látják a bajokat és egyformán adják meg mindketten a választ : műveket alkotnak a magyar színpad számára. 35 MÓRICZ ZSIGMOND : Újházi. Nyugat 1913. okt. 16. 30 MÓRICZ ZSIGMOND : A magyar színpad tradíciói, Uránia 1905. 31 MÓRICZ ZSIGMOND : uo. 38 Magyar Játékszíni Almanach, i. h.