Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Balkányi Enikő: Irodalmi emlékhelyeink a Dunántúlon

tekintetébe s olvasni kézírásainak vallomását a vers, a regény születésének körülményeiről, a lázas sietséggel egyfolytában papírra vetett, vagy gondosan újra és újra átjavított alkotás keletkezéséről ! Ezeket a magasrendű és sokrétű élményeket kívánják felébreszteni és egyre gazdagabban táplálni emlékházaink, emlékszobáink, melyeknek falai nagy költőink lépteinek hangját verték vissza, dalukat, nevetésüket, sóhajtásukat hallották, s amelyek közt ők otthon voltak. A Petőfi Irodalmi Múzeum megalakulása óta gondozza, ápolja ezeket az emlékhelyeket. A felszabadulás előtt s a felszabadulásunkat követő első években — kevés kivételtől eltekintve — feledés borította ezeket a házakat. A közvetlenül érdekelt helység lakóin kívül nagyobbára csak a szakemberek tudtak már arról, hogy milyen szálak fűzik e többnyire egyúttal értékes műemlék-épületeket a magyar irodalom múltjához. Romba dőlt, s ma már a helyét is alig találhatni annak a kis vályogkunyhónak, ahol Batsányi született. Hasonló sorsnak esett áldozatul Vörösmarty öregkori lakóháza s még sok kisebb-nagyobb jelentőségű emlékhelyünk. A kis váli erdészházban, Vajda János legszebb éveinek színterén istálló volt sokáig, s a horpácsi Mikszáth-kúriát az utolsó pillanatban mentettük meg az összedőléstől. Népi demokratikus államunk előbb a Múzeumok Országos Központja segítségével, majd 1954 óta a Petőfi Irodalmi Múzeum közreműködésével állandó figyelemmel és tetemes anyagi áldozattal tartja kézben az irodalmi emlékhelyek helyreállítását és gondozását. így jött létre néhány év alatt a múltban elhanyagolt, elfelejtett és pusztulásra ítélt házak helyén a gondozott emlékhelyek egész sora, bennük tartalmas mondanivalót feltáró irodalmi kiállításokkal, melyek a múlt kimagasló értékeivel történő megismerkedés, az esztétikai és irodalomtörténeti tájékozódás és a magasrendű szellemi kedvtelés gazdag forrásaivá váltak. A vidéki irodalmi emlékhelyek gondozása, újonnan helyreállított emlékházak és szobák „üzembehelyezése" sok problémát vet fel, és a legváltozatosabb nehézségek sorát kell munka közben leküzdenünk. E problémáknak, nehézségeknek mindenoldalú megvilágítása messze vezetne. Nézzük meg inkább, mennyire jutottunk eddig feladatunk teljesítése során s mit tárhatunk az érdeklődő elé az irodalmi emlékekben oly gazdag Dunántúlon. * Sárvár városa nagymúltú városaink közé tartozik nyugati végeinken. Lakói büszke öntudattal tekintenek vissza a vár fényes múltjára. Szeretik, gondozzák a török, labanc dúlások sokat szenvedett színterét, az első magyar kőből épült iskola, az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv szülőhelyét, az üldözött protestáns prédikátorok menedékét, a Tinódi Lantos Sebestyén végső nyugvóhelyét rejtő földet. Az ötszögű, tágas udvart körülfogó, tömören kiugró bástyákkal megerősített vár — a honfoglalás korában még földvár — kúszó növényekkel, vad folyondárokkal sűrűn benőtt falaival, tömzsi tornyával, melynek öles gerendákkal alátámasztott, baglyok, denevérek tanyájául szolgáló padlásáról tiszta időben az Alpok kék vonulatát kísérheti végig a messzire pillantó tekintet, egykor a nagy Nádasdy Tamás oltalmát élvező Tinódi lakhelye volt. Itt élte utolsó éveit megrokkanva az évtizedes „vándorlás, futosás, tudakozás" fáradalmaiban. Innen írta meg Perneszits György, Nádasdy Tamás udvari deákja a hírt távollevő urának, hogy „Tinódi Sebestyén megvetvén már ezt a halandó muzsikát, elment a mennybéliekhez, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanuljon ..." s földi maradványait a sári atyák hamvai mellé helyezték örök nyugalomra.