Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről
tészet, a kéziratban terjedt énekek serege kétségtelenül a magyar rokokó elkésett megnyilatkozásai közé tartoznak. Mégis azt hisszük, hogy a magyar irodalmi rokokót, későbbi továbbrezgései ellenére is, nagyjából képzőművészetünk rokokó korszakával párhuzamosan, tehát az 1772-es korszakhatárt, más szóval a megújulást, a felvilágosodás uralomra jutását megelőző évtizedekben kell elhelyezni. A képzőművészet és az irodalom rokokója között számos, akár rokon motívumokra is kiterjedő párhuzamot vonhatnánk. A magyar irodalom rokokójának lényegében véve regresszív, bár egyik-másik, főképp formai sajátosságával néha mégis előremutató jelensége tehát a régi magyar irodalmunk hagyományainak szétbomlási folyamatával esik egybe : csillogása vagy jóízű derűje, piperés eleganciája vagy vidékies, a drasztikumot is elszívlelő kedélyessége mögött a ..tehetetlen kor" társadalmi, politikai és kulturális életének fáradt aléltságát, a bomló feudális társadalom uralkodó osztályának elkényelmesedett provincializmusát fedezhetjük fel. Csak természetes, hogy ez a rokokó irodalom jórészt szemben áll a már jelentkező felvilágosodással, és amikor mégis kénytelen tudomásul venni létezését, élesen támadja azt. Előre mutató vonásai természetesen vannak, sőt a barokk hagyományokhoz képest az általunk felvázolt magyar rokokó is a témák valamelyes demokratizálódását, a formavilág egyszerűsödését, egyik-másik esetben a ráció által való megfegyelmezést is magával hozta. Az azonban aligha lehet kétséges, hogy a magyar rokokó a nemzet és a társadalom nagy kérdései elől való akart, nem akart elvonulás, bezárkózás irodalma. A magyar felvilágosodás irodalmát tehát meg kell szabadítanunk a feleslegesen ráaggatott rokokó cikornyáktól, ami természetesen nem eredményezheti azt. hogy egyben meg is fosszuk a báj, az életöröm és a poézis megnyilatkozásaitól. Ha tételeink helyesek, a felvilágosodás írói kapcsán emlegetett rokokó vonásokat jórészt a magyar felvilágosodás új stílusirányainak megnyilatkozásai közé kell beillesztenünk. Rokokó maradványok később is akadnak, de már a felvilágosodástól egyébként még alig megérintett deákos költők is egy új, sokszor a barokk hagyományokkal is átitatott klasszicizmust képviselnek. Egy másfajta, az előbbieknél modernebb, a „világosság stílusával" érintkező változatot pedig Bessenyei körül ismerhetünk fel. A harmadik, polgári módon érzelmesebb, a klasszicizáló „copf" felvilágosult hazai rokonának felfogható változat pedig Ráday, Földi, Kazinczy, Verseghy körül kereshető. Ide tartoznának a zenetörténetünkben gyakran rokokónak nevezett, de lényegében szintén már polgári érzelmességgel átitatott jambus-dallamok is. A polgárosodó nemesség világát a konzervatív vonásaival is kifejező Kisfaludy Sándor viszont egy modoroskodó, hideg, Kazinczyékhoz mérten vidékiesebb nemesi „copf "-stílust alakít ki. A forma kérdését természetesen minden esetben a tartalommal együtt kellene vizsgálnunk. Ebben az összefüggésben azonban még a most említett problémáknak akárcsak alaposabb felvetése sem lehet feladatunk, mint ahogy Csokonai életművének formai szempontból is végtelenül „Ó és új poétaságot" zseniálisan összefogó megnyilatkozásait szintén majd csak a , világossá g magyar stílusának" tanulmányozása közben nézhetjük meg.
