Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Illés Ilona: Tóth Árpád vers-változatok
erősíthetik, példákkal igazolhatják, vagy akár el is mélyíthetik eddig kialakult ismereteinket Tóth Árpád alkotásmódjáról. Tizenhét versről van szó, amelyek Mikes Lajosnak, az ún. Est lapok irodalmi szerkesztőjének hagyatékából kerültek elő, s valamennyi az 1923—27 közötti időben született, s mindegyik bekerült kisebbnagyobb változtatás után a posthumus Lélektol lélekig kötetbe. E versek annak idején, bár egyes esetekben jelentéktelen változtatással, megjelentek az Est lapokban, mivel azonban a Lélektől lélekig kötet sajtó alá rendezését, sőt korrigálását is Tóth Árpád sajátkezűleg végezte, e versek korábbi változatainak sem Szabó Lőrinc, sem a későbbi kutatók nem szenteltek elég figyelmet. Kardos László, aki a kritikai kiadás munkálatai során előkerült versváltozatok alapján tárgyalja a költő alkotásmódját, 7 mivel az előkerült variánsok főleg a korábbi időszakból származnak, az utolsó kötetben összegyűjtött versek variánsaira kevesebb figyelmet fordított. E variánsok tanulmányozása pedig annál fontosabb lehet, mivel az évekkel azelőtt írt és megjelentetett költemények végső formáját Tóth Árpád életének utolsó hónapjaiban, a pusztító betegség előrehaladott állapotában, valóban szószerint a halál küszöbén adta meg, akkor, amikor különösen érezte a lényeges és lényegtelen szétválasztásának addig is mindig szem előtt tartott nagy fontosságát. Demeter Alice 1934-ben írt bölcsészdoktori disszertációjában 8 idézi Oláh Gábor megemlékezését ifjú barátja alkotásmódjáról : „Lassan és nehezen dolgozott — mondja Oláh —, minden sort, minden szót meglatolt, a verseit »megkomponalta«, kiszámítottan mindent mérlegelve. Javított, törölt, átírt, újra kezdett. Nála igen kevés az egy csapásra kipattant vers." S noha szó sincs arról, mintha a többnyire könnyed lebegésú, finom természetességgel áradó versek a legcsekélyebb mértékben is magukon hordanák e gondos alkotómunka fáradságának művi jegyeit ; mégis a poéta doctus jelen valóságáról, a poéta natus-t kiegészítő tulajdonságokról számolnak be mások is. Kardos László írja említett tanulmányában : „Munkatechnikája a lassú, csiszolgató, félretevő és újrakezdő, intim javítgató technika volt, sokkal inkább az Aranyé, mint a Petőfié." Ugyanő jegyzi meg : „Nem ritka eset, hogy lapokban, folyóiratokban már kinyomtatott verseit gyökeresen átdolgozza, mielőtt kötetben kiadná. Amennyire a rendelkezésünkre álló tizenhét vers bizonyíthatja, e megállapítások utolsó költői korszakára is vonatkoznak. A Lélektől lélekig kötetben megjelent ötvenkilenc vers csupán közel egyharmadának kéziratai kerültek elő, de egyetlen olyan verse sem akad, amelyben legalább a központozás ne változna, néhány esetben pedig szinte teljes átdolgozásnak vagyunk tanúi, méghozzá a szélesebb olvasóközönség előtt is közismert verseknél. Mielőtt megkísérelnénk, hogy néhány következtetést vonjunk le a szó szerint értelmezendő „utolsó" simításokként keletkezett változatokból, az alábbiakban közzétesszük e költemények valamennyi változását, remélve, hogy ezzel ha csekély mértékben is, de elősegítjük a kritikai kiadáson dolgozók és a Tóth Árpád költészetével behatóbban foglalkozó irodalmárok és olvasók munkáját, tájékozódását. * ' KARDOS LÁSZLÓ : Tóth Árpád alkotásmódja, munkamódszere. Filológiai Közlöny. 1958. 3-4. sz. 552—570. 1. 8 DEMETER ALICE : Tóth Árpád költészete. (Bölcsészdoktori disszertáció.) Szeged, 1934.
