Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Julow Viktor: Kosztolányi ismeretlen ifjúkori kézirata
minden raffinait rekvizitumát s szakítva a múlt pókhálós hagyományaival csak szívverésének zenéjét s velőjének szózatát választja kalauzul. Fel a fejet, ki a szív kapuit — erezzünk és gondolkozzunk ! A gondolat száműzve bolyong, az érzés üres, mert ennek csak a gondolat ad súlyt színt és tartalmat. Mert a mai költőink éreznek, de leikükön csak átzúg az érzelem hullám s nem, mossa át egyéniségüket ; ha érinti szívüket, menekülnek, tőle s nem igyekszenek benne újjá születni. Nem tudják az érzelmeket lényükké asszimilálni s talán nem csalódom, ha azt mondom, hogy ez a pont, melyen keresnünk kell mai poesisünk ürességét. Költőink a fájdalomnak csak sötét színét látják ; az örömnek csak mézét erezik, de értelmét képtelenek felfogni. Mily gyengék és mily kicsinyek ! S én azt mondom neki : légy ember és tartsd fel a fejedet ! Büszke homlokod az ég kék kupoláját verje s ne járj a sárban ! Csak mindent tudni vágyó lelked jöjjön néha az emberek közé, de arcod az éther kék acéljában edződjék. Ti, az óriás körül settengek csak lábáig láttok ; a politikai zűrzavarok hangjai ezek térdéig hatolnak fel ; a kenyértusák éhségordításai csak finoman átszűrődve jutnak fülébe, hol öntudatra ébrednek s beilleszkednek abba a harmóniába, mit a körülötte zengő világgolyók kardala hoz létre. Hallgasd ezt s dalodban a világok robogásának ritmusa zakatoljon ! S ne halljuk a kis szerelmek apró jajait, az irányköltészet unalmas tirádáit ! De te azt mondod, van bánatod : nem értettek meg, lenéztek, neked, óriásnak a törpeség veregette válladat. Jól van barátom, menj haza és sírd ki magadat. Olvaszd fel fájdalmadat s öntsd egyéniségedbe, szívd fel lelkedbe. Légy a fájdalom kőszobra. S hidd meg, ennek nyers kövéből az ihlet varázsvesszeje a poézis üde csergetegét, s ha kell vészesen mennydörgő Niagara-zuhatagját fogja fakasztani. Borongjon nagy homlokodon a lét s a nemlét kérdésének árnyéka és fény : erezz és gondolkozz ! Madai Gyula tud érezni és gondolkozni is ! Az ő egyénisége azok közül való, kiket mélyen érzőknek szoktunk nevezni. Nem fut át lelkén az élet, de átszűrődik rajta s tartalma benne marad. Sok költő örült már s nem egy érezte át már a gondolat koldus szegénységét, midőn éji szobájában nagy gondolatok közt ült — maga. Sok lelkében zendült fel a „szeretlek'''' szó mindent elnémító bölcsessége, mint egy rózsaerdő égreujjongó fülemile concertje, de az öröm ily hatalmas hymnusát, a szeretet s a szerelem ily mély és egészséges dicsőítését még nem olvastam. Más tán egy könnyű és tartalmatlan szerelmi dalt írt volna ; csecsebecsét faragott volna gondolatának s érzelmének márványából kedvese szalonasztalára : ő szobrot emel a szerelemnek. Ő megírja Descartes c. költeményét. A komor és gőgös bölcs Carthesius René világhíres mondatának a Cogito ergo sum-n&k ily poétikus magyarázatát, ily szép cáfolatát sehol sem találtam. A gőgös, emberdicsőítő szózat devalválása lebegett Madai szeme előtt. Erezte, hogy valami, a gondolatnál erősb kapocsnak kell összetartani bennünket. Ezt érzi s ezt írja meg Bruno Wille a pantheista költő-bölcsész Sum ergo cogito c. fejezetében. A költő lelkének azonban ez nem elég ; ő tudja, hogy szánalmas bukdácsolásainkban s elhagyatott gyengeségünkben csak a szeretet lehet a mérlegen, ő könynyezni is akar és sírva fakad a jéghideg mondás gőgös értelmén. „Tűznek születtem, lángolok, vagyok /" Mily egyszerű, de kell-e ennél nemesb szó ? S kell-e ennél a tusánál színesebb és nagyobb költői sujet? Reám legalább azt a hatást teszi, mint a virradás felséges költészete. Mint két világtestvér csókja. A gondolat ónos nyugalma fekszik mindenen. De a sötét megfut a diadalmas hajnal piros lobogója elől s egyszerre öröm tűz ég minden ormon, a mindenség himnust zeng a szeretetnek. A szél kezében az erdő minden fája egy-egy hárfává lesz, s az ujjongó tenger aranytajtékjával szájon csókolja az eget. A nagy világ egy szerelmes költemény lesz : „Tűznek szül eltem, lángolok, vagyok !" Oly hatalmas akkord, melyet ő csak a világtörténelem s a természet zenéjéből leshetett el, oly költői, hogy eszembe hozza a kétezer év előtti aszkétát, ki Ázsia homoksivatagjait dörögte be e szózattal. S nekem ez oly szép, hogy íme 2 ezer év múlva az utód, aki a XX. században él és érez Descartes óra után, könyvekkel kezében átérzi az evangéliom hirdette szeretetet, az öröm superlatívusát. Schiller „An die Freude"-je jutott eszembe olvastakor. S most hunyjuk le szemünket és érezzük át a költeményeket. Erőteljes, nem közönséges hangok, egy rokonszenves költői egyéniség megjelenése, kinek nagy jövője lesz, ha nyelvét teljesen kicsiszolja s az érzelmek ama mélységét s az általános emberi ama nemes kultuszát megtartja, mely Descartes c. költeményében imponáló nagyságban lép fel. E költemények bírálata csak taps lehet. Madai rokonszenves alakját minél többet kívánjuk látni ! Kívánjuk és követeljük ! Ha szerénykedik, rögtön ráolvasom Carlyle mondását, hogy a költő s a lángelme uralkodik a világon, minden az övé, csak két dolog nem : a feje, s a szíve. Az a világé.
