Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Illés Lászlóné: Karinthy Frigyes első regénye

„... a kapitány odalépett a vadhoz, kibontotta kötelékét, s barátságosan inté őt, hogy lépjen az asztalhoz, hol számára kihűlt rosbeuf volt terítve." Már két hónapja és három hete hajókáznak a föld felé, amikor a matrózok fellázadnak társaik agyonlövetése miatt. Összekötözik a klubtagokat, beteszik őket egy gömbbe, ellátják a gömböt egy kis levegőfejlesztőgéppel s (szerencse, hogy a gyűjtemény és a kincsek is itt vannak) éppen kidobni készülnek őket, mikor egy hatalmas meteor darabokra töri a léghajót. „Villámok cikáztak a higannnyal bevont ablak mellett, de a kanoeban levők nem látták ezt. Ájultan feküdtek szerteszét mialatt a kanoe oly őrületes sebességgel haladt, hogy egy perc alatt 180 kilométer utat tett meg. Tán azért, hogy örökké a világűrben hordja ezt az öt élettelen alakot? Vagy tán a menekülésbe, emberek közé? Semmit, semmit sem lehetett kideríteni azoknak, akik a kanoe belsejében ájultan feküdtek. . ." Végülis a kanoe belekerül a föld légkörébe, és egy szénbányába zuhan. A bányászok segítségével Madridba utaznak. Itt azonban a németek elfogják őket, s elveszik gyűjteményes szekrényeiket, amit úgyis átadtak volna a tudósoknak. Útközben eléri őket gr. Telfenriff postagalambüzenete, amelyből megtudják mi vár rájuk. Ezért megszöknek és eljutnak a titkos gyárhoz, ahol léggömbjüket egykor készítették. Itt véletlenül megtudják, hogy egy időközben elkészült léghajó az Adrián indulásra készen áll a Tejút felé. Éjjel titkon megszállják azt a hajót (a Jatakundát) és elindulnak újra, mostmár a Tejút felé. Mivel este van, a hajó elfoglalása és elindulása után természetesen mindenki aludni megy ; ahogy ezt akkor is megtették, amikor meteorhullásban, az egyenes iránytól eltérve, a legnagyobb veszélyben voltak. Az író most egy képet mellékel, s egy műszaki rajz részletességével ábrázolja és felsorolja a léghajó gépezetének minden lényeges alkatrészét. Hamarosan a Tejúton bolyonganak utasaink. „Az egész táj, fönt is lent is jobbról is balról is fényes csillagtengerbe borult. A tündöklő égitestek oly sűrűn voltak, mintha egymásba nőttek volna. A hajó pedig a tűztenger közepén lengett, de nem mozdult." Ugyanis újra a „semleges övezetbe" jutottak. Ekkor a kapitány, mivel úgyis veszve voltak, felrobbantotta a gázkazánt, s a rettenetes erő kirepítette őket a világűrbe. A gáz hijján egyre fonnyadozó léggömb-hajó sebesen közeledett a San Salvatore csillaga elhagyása után a Föld, mégpedig New-York felé. Abban a reményben hajóztak Amerika földje felé, hogy itt megbecsülik a feltalálókat; de Európából rossz hírrel és haddal jöttek értük. A nép örömujjongással fogadta a hősöket, de a franciák betörtek és elfogták Frederico társait. Ö maga egy tengerparti házikóban húzódik meg és itt várja halálát. „Fredericot, akit eddig a világ nem birt megrettenteni, az a négy elhagyott, komor fal tönkretette. Soha ember nem járt ezen a vidéken... Tanult, folyton számított. S ez vesztére volt. Ezóta mindig halványabb, halványabb lett, míg végre homály borult elméjére, megőrült. .. Mindenütt üresség, sehol sem találták Fredericot. Az egyik szobában levelet találtak, melyben elátkozta a világot, mely azt, ki nekik megmutatta a csillagokat, halálra üldözte... Senki sem tudta, hol van Frederico... A világ nem tudta tehát a makacs embert elfogni, még holtan sem, mert ez inkább szörnyű halált halt, semhogy szabadságát a zsarnokok kezébe adja.