Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1955

Utószó A ló meg az öregasszony című kötethez Először: A ló meg az öregasszony. Bp., 1955. 509-511. Tárgyi és életrajzi vonatkozások: filológiai adatokkal nem tudjuk végigkövetni: miért is nem jelent meg az író hatvanéves születésnapjára szánt kötet 1954. október 18-ra. (Holott Lukács György előszavának első mondata világosan utal erre. „Déry Tibor hatvanéves." ) A cenzori indokokat azonban könnyen kikövetkeztethetjük, ha rátekintünk a tartalomjegyzékre, s beleolvasunk a szerző utószavába. (Nem szólva most Déry „agresszív" fellépéseiről különféle pártfórumokon.) A tartalomjegyzék ugyanis „ válogatott elbeszéléseket" tartalmaz - és nem azt a művet, amelyre az irodalompolitika már több mint két éve áhítozott: a FeleletneA', Révai „útmutatásai" szerint megírt, folytatását; a III. kötetet, amelynek „munkájáról" már kisebb közlemény is hírt adott, s szó esett róla a Gách Marianne-nak adott interjúban is. Hogy erről a beteljesületlen várakozásról van szó - arra egyértelműen utalnak az utószó mentegetőzései, hogy úgymond korábban „képességét meghaladó feladatra" vállalkozott, hogy „bőszeméi" volt, hogy „túl nagy mérőeszközökkel" mérte tehetségét. S hogy végül még egyértelműbb legyen az álszerénységgel való játék - a „pokolba vezető út" felemlegetésével is megcsavar int ja az álcázást (célzásként a Felelet-v//a tényleges pokoljárására). Am ha ezi sem találná valaki meggyőzőnek, elég közelebbről szemügyre vennünk az előszót záró ars poeticát, amelyben egyetlen szó sem esik osztályról, munkásról, mozgalomról; se kommunizmusról, de még szocializmusról sem. Déiy műhelyvallomásának nyelvezete a korábbi „pártosság" magaslatáról „leszáll" az „általános emberi" értékek színvonalára, amikor művészi indítékai között „csupán az emberi szenvedés" iránti érzékenységéről, illetve a részvétnek az emberszeretetbe való átfordulásáról szól, kiegészítve azokat az élet ragyogásával és a szépség áhított egyensúlyával. Befejezésében pedig egy olyan mellékmondatra is felfigyelhetünk - „az emberiség merész kötéltáncosként önmaga legmélyebb szakadékai fölött halad" -, amelynek kinyomtatása akár egy évvel korábban is nehezen elképzelhető. Volt tehát min huzakodni a felelős szerkesztővel (vagy inkább annak főnökeivel). E folyamat nem mindennapi következménye: A ló meg az öregasszonyra/ nem jelent meg egyetlen rencenzió sem az egykori sajtóban.