Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1948

vethessem Önökkel szemben a legnagyobb udvariatlanságot: - őszinte lehessek. Megpróbáltatásuk ideje mindössze öt vagy hat percig fog tartani, tovább nem is bírnák ki sem Önök, sem én. Budapesthez, szülővárosomhoz való viszonyomról kell szólanom e műsor keretében. Hatéves koromban már elkerültem hazulról, másfél évre, betegség miatt, külföldre; iskoláimnak egy részét odakünn végeztem; később, az I9l9-es kommün után hét évet megint csak külföldi emigrációban töltöttem, s a második világháborút megelőző korszakban is minduntalan kiszorultam az országból, hol egy esztendőre, hol hosszabb időre. Mindezt csak azért említem meg, hogy érthetővé tegyem: én ebben az országban, ebben a városban nem találtam meg a helyemet. Kezdetben a magam betegsége, később, húsz éven át, az ország minduntalan a határon túlra kényszerített; itt, Budapesten, tűrhetetlen volt számomra a lélegzet is. Mit tapasztaltam, vagy helyesebben, mit véltem tapasztalni? Két szóban elmondva: hogy ebben a városban minden talmi volt. Nyugatot játszott, holott alapjában véve keleti, vidéki kisváros; a gazdagot adta, holott majd felvetette a szegénység, Váci utcai szép nőkkel hivalkodott, pedig asszonyainak, lányainak nagyobb része egészségtelen, sápadt, koravén, csúnya volt. Úgy láttam, hogy a pestiek boldogan lubickolnak egy látszatszabadságban, amely legföljebb bokájukig ér, s hogy testi-szellemi rabságukra egy látszatellenállással felelnek: a híres pesti humorral, amely csak gyávaságuknak az álruhája. Polgársága sem hús, sem hal; arisztokratái, mint a tetvek, ülnek fenn a Várban, a város fejében, s vidoran szívják az ország vérét; lenn a munkásság fásultan s forradalmi kedv nélkül tűri a rájuk telepedett több ülepet. Számomra, az író számára, a város egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, betegségének legvisszataszítóbb kórtünete az volt, hogy nem tudott magyarul. A franciák Párizsban beszélnek legszebben franciául, a németek Berlinben a legízesebben németül, Budapest azonban oly kevésre tartotta magát, hogy még beszélni is elfelejtett. A pestiek nyelvi fantáziája egyetlen egy helyen mutatkozott meg alkotó erejében: az alvilágban. Ha csalásról volt szó, a csalásnak bármilyen formájáról, ez a nyelvi fantázia kimeríthetetlennek mutatkozott. Figyeljék meg kérem: hány ízes, és kifejező, árnyalatos, jókedvű, majdnem azt mondhatnám kárörvendő szinonimát tudunk arra, hogy valaki becsapja, rászedje embertársát! Erdőbe visszük - nyilván, hogy ott eltévedjen a sűrűben, másképpen kifejezve, megerdőzzük; azután átejtjük, később meghintázzuk, hogy megszédüljön, végül behúzzuk a csőbe ... de hogy ott mi történik vele a csőben, azt csak sejteni lehet. 1934-ben Bécsben elkezdtem írni egy regényt, amely négy és fél évig írtam, nagyobbára külföldön, A befejezetlen mondat címet kapta, mert mindössze esak három kötet lett. Ez a könyv Budapest regénye, a harmincas évek Budapestjéé. S mialatt írtam, lassanként azon vettem magam észre, hogy tollamat nem az indokolt gyűlölet vezeti, hanem a szeretet; mert hisz a művész csak azt az anyagot tudja megformálni, amelyet indulatával át-meg átszőtt, amelyben kedvét leli. Igyekeztem leírni az egész pesti faunát, valamennyi undorító, nyálazó fenevadjával együtt, s írás közben megszerettem a modellemet, jobban mondva, észrevettem, hogy egy elpusztíthatatlan