Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1948

hogy én azoknak akarok írni, akiknek az ügyét szolgálom. Tehát kíváncsi vagyok azoknak a véleményére, akiknek írok, és akiknek nem tudtam írni. Mert egészen a felszabadulásig anyagi és szellemi okokból el voltam zárva az én olvasóközönségemtől, és az nem ismert engem. Meg kell még említenem, hogy az írókban általában mindig megvolt az igyekezet, hogy odaférkőzzenek az igazi olvasóközönségünkhöz. Nemcsak ahhoz a legfelsőbb és kiművelt, kipallérozott eszű polgári réteghez, amely mindig csak nagyon kis töredékét adta az egész népnek. Az írónak valójában mindig az volt az igyekezete, hogy el tudjon jutni a nagy olvasóközönséghez, a dolgozó emberekhez, a szenvedő emberekhez. Sok példát lehetne erről mondani. Hadd említsem meg egy nagyon eklatáns példáját ennek az igyekezetnek: a francia drámaírót, Molière-t, akiről azt beszélik, hogy napjának nagy részét a borbélyműhelyben töltötte. Nem azért, hogy egész nap borotválkozzék, hanem hogy meghallgassa azt, amit a borbély kuncsaftjai ott beszélnek, ő ott tanult. Nehéz volt abban az időben másképp eljutni az olvasóközönséghez, azonban hála istennek, ez sokkal könnyebb lett, és ez a mi mostani találkozónk hadd legyen egy ilyen első lépés a majdani könyvben és színpadon való további találkozáshoz. Azt hiszem, hogy ezzel el is mondtam röviden, amit bevezetőnek el akartam mondani, és most megismétlem azt a kérésemet, hogy akinek mondanivalója van a szombati délutánról, mondja el nekem közvetlenül, a maga egyszerű szavaival. Nem ígérem meg, hogy mindent meg fogok fogadni abból, amit maguk mondanak nekem. Nem teszek arra fogadalmat, hogy mindazt, amit maguk tanácsolnak nekem, el fogom fogadni, de én tanulni akarok maguktól és vitázni akarok, és talán ennek a vitának a keretében maguk is profitálni fognak ebből, én is. (Taps.) DÉRY TIBOR. Több ilyen vitaesten vettem már részt, és tudom, ismerem a megkritizált helyzetét: jobbról és balról püföli ugyanaz a közönség. Itt is körülbelül ez történt. Egymással teljesen ellentétes szempontból találták egy és ugyanazt a dolgot rossznak vagy jónak. De kezdjük talán a bot vékonyabbik végén, éspedig a darab két epizódján, amely ellen több felszólaló kifogást emelt. Sietek kijelenteni, hogy az én véleményem szerint is jogos kifogást. A legtalálóbb az volt, hogy ,,mi a fenének szerepelt az az ügynök a színpadon!" Be kell vallanom, hogy én sem tudom. (Derültség.) Meg tudom magyarázni, de a szívemmel nem tudom. A magyarázat a következőképpen hangzik: nekem a helyzetet a közönség számára ismertetnem kellett, mielőtt maga az eseménysorozat a színpadon megindul. Közölnöm kellett a közönséggel, hogy van egy Király István nevű ember, aki meghallotta, hogy felesége férjhez ment, és a felesége első házasságából származó fia elpusztult az ostrom alatt. A darabnak nem ez az eredeti formája, ahogy önök látták. Én másképpen terveztem a darabot. Hogy milyen volt ez az első megfogalmazás, azzal nem untatom magukat. Elég az hozzá, hogy megváltoztattam a darabot, és akkor ki kellett hagynom egy szereplőt, aki elmondta ezt az úgynevezett expozíciót. Ez a darabból elveszett, és nekem be kellett őt helyetek