Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1948

A Luxor-kávéházban, Szomory Dezső egykori nevezetes tanyáján bukkanunk Déry Tiborra, a kritikusok által nem éppen kíméletesen fogadott itthon szerzőjére, éppen a selyemsálas gyilkos vallomását olvassa, nem az Itthon valamelyik kritikáját. - A kritikusok, majdnem egyöntetűen, politikai piőgramdarabnak nevezték az Itthoni. Mi hát az Itthon? - fordulunk Déry Tiborhoz. - Szerelmi sorstragédia vagy politikai dráma? Déry Tibor elővesz piros bőrtárcájából egy Harmóniát, azt szorongatja: - Magáról a darabról nem szívesen beszélnék, hiszen ha a mű nem szól magáért, akkor a szerzője hiába áll eléje és hiába magyaráz. De beszélgessünk inkább arról, ami már kívülesik a tulajdonképpeni művészi munkán, tehát a munka és a közönség viszonyáról. Ehhez - úgy gondolom - az írónak már joga van hozzászólni ... - Ne inkább a kritikusokról? - vetem közbe. - A kritikusok is ide tartoznak, hiszen nekik az a megbízásuk, hogy a közönséget képviseljék. Harminc éve figyelem őket, és úgy látom, hogy éppen művészet terén általánosságban rosszabbul és megbízhatatlanabbul végzik el dolgukat, mint a társadalmi élet egyéb funkcióinak kritikusai. Nem a sértett író szól belőlem, a felületes újságírói dicséret mindig jobban untatott, mint amennyire a támadások bosszantottak. Mindkét esetben az igazságnak és a tisztességnek a legősibb ellensége: a felületesség az, amit elvetek és ami ellen egész életem és munkám lényegével küzdök. Mivel magyarázzam meg például azt, hogy az eddigi előadásokon, szemben a kritikusok véleményével, a darabnak a közönségnél jelentős sikere van? Hogyne, a közönség is tévedhet, Bús-Fekete Lászlót is ünnepelte akkor, amikor az újságkritika joggal megbuktatta a darabot. Bús-Fekete László sorsára jutottam volna tehát? Ha végignézem azt, ami a napi sajtóban darabomról megjelent, mégis azt kell mondanom, hogy inkább megbízom a közönség ítéletében, mint a bírálókéban. Mert hogy higgyen az író és a közönség annak a kritikusnak például, aki azt írja, hogy „szívből jövő szavak helyett mindenki »kinyilatkoztat«, vezér- cikkez, érzések és világfelfogások hús-vér összetűzése helyett programmok hangzanak el." ... Az utána következő mondatban pedig arról értesít, hogy „közben pedig hömpölyög a nagyon is realisztikus darab, helyenkint szimbolista stílusban ..." Hát ha vezércikk, akkor miért realisztikus a darab, s ha az, akkor hogy lehet szimbolista stílusa? Az idegen szavak szótárához utasítsuk a kritikust? Vagy hogy higgyünk annak a kritikusnak, aki szerint „a drámai találkozás és a felek összecsapása már végbemegy az első felvonásban ..." Ténybeli tévedés. A felek csak találkoznak az első felvonásban, de összecsapás-ról csak a második és harmadik felvonás értesít. De a kritikus maga is tudja, hogy tévedett, mert mondatának második felét már így folytatja: „ ... és így a másik kettőre nem is marad más, mint az asszony viaskodása önmagával és a férfiaké egymással". A „viaskodás" tehát nem „összecsapás"? S mi történjék egy dráma második és harmadik felvonásában, ha nem éppen az, hogy az ellenfelek viaskodnak önmagukkal és egymással? Hogy higgyünk annak a kritikusnak, aki a maga elítélő véleményének bizonyítására ténybeli érveket igyekszik felhozni, de minden idézete hamis. Nem áll, hogy a hazatérő férj „letegezi" Borbíró anyját. Nem áll, hogy a hazatérő