Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1955

rácsonyest című elbeszélést, továbbá választott az ostrom végét bemutató korábbi Félelem és a legutolsónak publikált Felszállás az alvilágból között, megtartva a korábbit. Befejezését azonban feltételezhetően túl légiesnek találta, s ezért elhagyta azt, és helyére a Felszállás az alvilágból konkrétabb záróképét tette. (A kötet megjelenésének körülményeit ismerve: nem igen valószínű, hogy politikai meggondolásból.) A ciklus írásainak száma így hatra emelkedett. - A továbbiakra az Utószó szövegét követően térünk vissza. Egy válogatott kötet megjelenésekor az író hátrafordul, s megtekinti múltját. Szorongató pillanat! Az emlékezés egyben ítélet is, s kétszeresen az, ha az ember egyúttal számba veszi végzett munkáját. Majd negyven év írásait kellett áteresztenem ma is tökéletlen ízlésem szűrőjén, s ha nem remélném, hogy van jövőm, megvallom, alig mernék szembenézni az eredménnyel. Bár egy gyengén végzett munka nem erősbödik meg attól, hogy másnap egy jobbat tesz melléje az ember, de a jóvátétel szándéka talán segít a mű egészén, s talán a lelkiismereten is. Egyszóval elégedetlen vagyok azzal, amit eddig végeztem. S noha olykor - ha kifelé tekintek a világba - az a gyanúm, hogy szerényebb vagyok a kelleténél, s hogy a tisztelt kritika különösképp a magam lelkiismereténél is szigorúbb tud lenni, nem óhajtok meghátrálni a benső számonkérés elől. Attól félek, hogy túl nagy mérőeszközökkel mértem a magam tehetségét: mintha hídmérlegre állítanék egy kosárka gyümölcsöt. Ha igénytelenebb vagyok s könnyebb feladatokat osztok ki magamnak, végeredményben talán jobb munkát végzek. Bőszemű voltam vélt kötelességeim kiválogatásában, s alighanem nagyobbra vettem a méretet, mint amilyen írói alakomhoz illik. Mentségemül szolgáljon, hogy a magyar prózairodalom - kevés kivétellel - többnyire oly szerény volt a feladatvállalásban, mintha az altamirai barlanglakókkal tartaná a rokonságot s nem Arannyal, Vörösmartyval, Petőfivel; rossz néven lehet-e tehát venni a fiatal írótól, hogy jogos nemzeti büszkeségében ezekre szegezte tekintetét, s nagyobbat mert, mint amennyit tudott? S minthogy idegen nyelveken is beszélt, a külföldi irodalmak példáját is maga elé függesztette? Engem talán jobban szolgált volna az óvatos mértéktartás, s bizonyára boldogabb is lettem volna a tisztes középszer árnyékában. De akkor még nem tudtam, hogy a pokol felé az út jószándékokkal van kikövezve. írói szenvedéseim java része valószínűleg abból eredt, hogy fejemet minduntalan belevertem tehetségem alacsonyabb mennyezetébe. Az önismeret hiánya a művészi munka egyik legveszélyesebb csapdája, mint ahogy az egyén, sőt a társadalom életét is akárhányszor el-elbuktatja. Úgy látom, a magam rendetlenségeit elsősorban annak köszönhetem, hogy nem ismertem fel idejében sem erőmet, sem gyengeségemet. S ha újra kezdhetném az életemet? Bármilyen meglepő a válasz a magam számára is, azt hiszem, sorsomat ugyan másként igazítanám, de írói vereségeimről mégsem mondanék le; művészetben a bukás tiszteletreméltóbb a gyávaságnál. Túl nagy feladatok? Lehet, hogy képességeimet meghaladták, de nem a vágyaimat. S mit érne a művész, az eszménymutogató, ha még ő sem merne utánaugrani álmai-