Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1954

mentem Görögországba, ahol nem tudtam görögül. Hollandiában nem beszéltem hollandul, Dániában nem értettem a dán szót, Norvégiában a norvégot. Az utca sehol sem tudott azokon a többé-kevésbé elterjedt nyelveken, amelyekbe anyanyelvem külföldön, mintegy álruhába, több-kevesebb sikerrel beöltözik, a franciába, németbe, angolba. De az a meggyőződésem, hogy az emberiség lényegében egy nyelven beszél. Nemcsak a csecsemő s a haldokló, de a szükségleteit kifejező, gondolatait cserélő beért ember is. Ez a meggyőződésem mindenütt igazolást kapott, valahogy mindenütt boldogultam. Az írót, az eszmét kergető embert ez természetesen nem elégíti ki, az árnyalatokra éhes. Az árnyalatokból élünk az árnyalatokért, mondhatnánk úgy is, hogy a különbségekért; azok mélyén keressük az egyezést, amely mindannyiunkat összefog. Ha átléptem egy országhatárt, azt nemcsak arról vettem észre, hogy elkérték az útlevelemet. Az árnyalatok, modorban, hanglejtésben, gesztusokban, öltözékben oly erőteljesek, hogy kiszúrják az ember szemét. Egy olasz munkás, noha lényegében egyetért egy magyar munkással, ezt a lényeget száz különböző jellel, százként fejezi ki. Az országhatárt átlépve, már az első percekben kezdem megismerni a nemzetet, melyet a határok átkarolnak, utólagos tapasztalataim ritkán hazudtolnak meg. Amikor például 1927-ben, hétévi emigráció után, Hegyeshalomnál újra átléptem a magyar határt, beléptem az országba, mely hét évig csak eszméletemben élt, egy perc alatt, már az első perc alatt talpraugrott bennem, teljes egészében mutatta magát a már félig-meddig elfeledett magyar valóság. Oly erővel, hogy belesápadtam. A magyar kalauzunk megállt az ajtóban, szalutált, összeütötte a bokáját. A jegyeket ... kérem alázattal - mondta. A szó, a szalutálás, a bokacsattogtatás mögött egyszeriben felsejlett félreismerhetetlen szagával az egész nyomorúságos úri-szolgai HorthyMagyarország. A budapesti-moszkvai repülőgépen a szovjet kalauznő, miután elvégezte velünk való dolgát, visszaült helyére, a gép székébe, verseket kezdett olvasni. Előbb azt hittem, hogy imádkozik, fejét előre-hátra hintáztatva, hangtalanul mozgatta ajkait. Kezében egy kisalakú könyvvel. Harminc-harmincöt év körüli szeplős, vörhenyes hajú, erőteljes arcú, egészséges asszony. Órákig olvasott a kis kötetben. Tíz évig szolgált a hadseregben. Most a Szovjet Légiforgalmiban dolgozik. Itt határozta el, hogy középiskolai irodalom szakos tanárnak megy. Az egyetemi anyagot otthon, azaz a gépen tanulja, vasárnaponként megy konzultációra az egyetemre. Arra a kérdésemre, hogy miért nem ment rendes hallgatónak, elmosolyodott, kedvesen, kicsit restelkedve. Idős vagyok én már ahhoz, mondta csendesen. (Művelt Nép 1954. jún.27. ló.sz. 5.) Jegyzet a pesti utcáról amelyen az ember nemcsak jár, hanem közlekedik is. Jártában figyel, tűnődik, közlekedvén szenved. Szenvedései néha újabb tűnődésre késztetik. A minap a Széna téren megakadt az ötös autóbusz. Jobban mondva a megállónál a motor leállt, nem bírt újra elindulni. Egy ideig még pöfögött, egyre gyengébben