Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

ORVOS. Mit tehetünk egyebet, fiam? Molnár beugrik a kocsis mellé, vágtatva elindulnak. 70. kép. Egy hegycsúcs, melyről három irányban látunk le a fennsíkra. Mélyen alant, a hegy egyik oldalán a feketesári Tót erdész ökrös csapata dolgozik. A másik oldalon egy nagyobb csapat, az ómassaiak. Egymással szemben haladnak. Az ómassaiak háta mögött, valamivel lejjebb, egymagában, egy kétlovas szán, melynek kocsisa a lovak mellett lépeget: az orvosék szánja. 71. kép. Egy nyúl fut keresztben a lencse előtt. Mögötte a szánt látjuk, egy embermagasságnyi hótorlasz előtt. A két ló s mellettük a kocsis neki-nekimegy a meredező falnak; szüggyel, mellel belefúrják magukat, a lovak megfeszülnek, majd felágaskodnak, a szán még egyet-kettőt rángatódzik, megáll. Elölről nézve az állatoknak csak horkanó fejük s riadtan felállított fülük látszik ki a hóból. A hatalmas termetű kocsis nem használ ostort. Minden szava, mozdulata csupa szeretet az állat iránt. Átöleli a rudas nyakát, biztatgatja: no még egy darabot, Kincsem, még ezt a néhány lépést, mindjárt ott leszünk, végzünk hamarosan, no még ezt a kis darabot! No már túl vagyunk a nehezén, még egyet-kettőt lépünk, ne sajnáld, Kincsem, nye Madár, nye szépséges kis állatom, no még egy kis darabot, ezen átrepülünk, mintha szárnyunk volna s már megyünk is haza, no-nono! Máskor a lovak feje elé áll s két kézzel fogva a gyeplőt, a saját hátával fúrja előttünk az utat. Hátrajön, leveri véknyukról, hátukról a habot, tenyerével lesimítja nyakukról az izzadtságot, megigazítja csapzott sörényüket. - Hogy hívnak fiam? - kérdezi az orvos. - Petőfi Sándor - feleli az ember, homlokát törölgetve. ORVOS fejét csóválja. Jól mondod? Petőfi Sándor? KOCSIS. Az. Petrovicsról megmagyarosítottam már idestova öt éve. Mert nagyon megtetszett a neve is, tetszik tudni. ORVOS egy ideig hallgat. Jól van, fiam. Nem is szégyellné a névrokonságot. Újra elindulnak. Átjutnak egy nagyobb hóbuckán és váratlanul kiérnek az ómassaiak törte útra. Itt már nekiindul a szán, a lovak ügetni kezdenek, Petőfi Sándor hosszú léptekkel fut mellettük. Egy előreugró sziklafalat kerülnek meg: a levegő egyszerre megtelik ostorpattogatással, riogatással, ökrök bőgésével. A szán utolérte az ómassai csapatot. A lencse most emezeket veszi szemügyre. Az ökrök már-már erejük végére értek, patáik minduntalan megcsúsznak a keményre fagyott hóban, elzuhannak, lábukat görcsösen ide-oda rángatva tehetetlen hemperegnek a földön. Van, amelyik szügyig süppedt egy hófúvásba. Ezt kifogják, kiássák a hóból, zsákot terítenek lába alá, hogy felállás közben el ne csússzék, bottal, ostorral feltámogatják. A lencse lassú előrehaladtában a menet elejére ért. Az első ökrös fogat előtt munkások lapátolják a havat. Egy-egy veszett szélroham süvít végig a síkon, arcukba vágja a feldobott lapát havat.