Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

37. kép. Kovács a tornácon áll, a kis Geréb a szoba nyitott ablakában. Némajáték. Kovács kérdőn néz rá, szétteszi két tenyerét. Geréb feleletként vállat von, kérdőn néz rá vissza, nem tud semmit. Egy szélroham elrepíti Kovács kalapját, a fiú utánaveti magát. 38. kép. Havas táj. Kovács sítalpon leereszkedik egy kis domboldalon. Messziről ostorpattogtatást, ökörhajcsárok riasztását halljuk. Kovács befordul a hegynek egy kiszögellése mögé, mely eddig eltakarta a táj egy részét: itt dolgoznak a feketesári Tót erdész emberei. A villásszarvú, szép fehér ökrök hosszú fatörzsek elé vannak fogva, melyeket párosával vasékekkel összefogtak: ezekkel törik a szügyig érő mély havat. Az emberek egy része az ökröket hajtja, nagy kiáltozással, másik részük havat lapátol. Kovács az erdészhez siet, izgatott taglejtéssel beszél hozzá; csurgói látogatásáról számol be. Tót szótlanul bólintgat. A beszélgetést nem halljuk, mert az ostorok durrogása, a hajcsárok kiáltozása elnyom minden hangot. 39. kép. A hármaskúti konyha. Espersit kalappal a fején, épp felkel az asztal mellől, vigyázva, hogy zajt ne üssön. Felesége kiszól a szobából. - Még nem fekszel le? Már mindjárt reggel van. ESPERSIT ijedten. Dolgozom. Aludj! Hallgatódzik, majd óvatosan, lábujjhegyen lépkedve elindul a tornácajtó felé. A kéményben a szél sivítása, a faház recsegése megkönnyíti dolgát, de az ajtó előtt ügyetlen gipszlábával beleakad a falnak támasztott puskájába, amely nagy robajjal a padlóra csúszik. ESPERSITNÉ a szobából. Hát ez mi? ESPERSIT dühösen. Az istennyila. Kintről nagy csattogás, mintha a ház dűlne össze. ESPERSITNÉ. Jézusmária, ez meg micsoda? ESPERSIT. Ugyanaz. Felrántja bekecsét, leakasztja kampósbotját a fogasról, sietve kisántikál. 40. kép. A hármaskúti istálló, tetejét levitte a vihar. A lencse felülről benéz az épületbe, szemügyre veszi az összebújt, riadt juhokat, az ijedten bőgő tehenet. Kint Espersit nézegeti a tető romjait, majd hirtelen szemébe húzza kalapját, s kutyájával együtt bicegve nekivág az erdőnek. A kutya hangosan ugatva előreszalad. 41. kép. Egy nyúl fut a lencse előtt a havas lejtőn. Néhány pillanat múlva feltűnik Molnár; járásán, arcán látszik a teljes kimerültség. Megáll, felnéz az égre, már virrad. A vihar itt lent a völgyben már alábbhagyott; a fiú hátranéz a mögötte emelkedő csúcsokra, mintegy felméri a megtett s a még hátralevő utat. Újra felcsatolja léceit, nekiindul.