Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

végrehajthassuk azt, amit igaznak, helyesnek, pártszerűnek felismerünk. Részletkérdésekre nem térek ki, nem is értek meg még bennem eléggé, de nem is akarom elvenni az időt más elvtársaktól. Mindenekelőtt le akarom szögezni, hogy mondanivalóm alapja, amelyből kiindulok, az, hogy a legteljesebben egyetértek a pártnak és a kormánynak azzal a programjával, amelyet július 4-i beszédében Nagy Imre elvtárs, s egy héttel később Rákosi elvtárs fejtett ki. Külön szeretném még hangsúlyozni: egyetértek Rákosi elvtárssal abban is, hogy sajnálatosnak tartom, hogy az új programot elsőnek nem a párt vitte az ország elé. Az eddigi gyakorlattól való eltérés sok félreértést keltett, sok aggodalmat, riadalmat, izgalmat az egyik oldalon és sok vérmes reményt pártunk ellenségeiben. Mint író mondom ezt, aki meg tudom becsülni a szót. Mi volna tehát ma a kommunista író feladata? Én rendkívüli örömmel fogadtam az új programot. Számtalan szorongásomra, aggodalmamra adott megnyugtató feleletet. De már az első percben tudtam, hogy pártunk nehéz feladat előtt áll. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy mint az eddigieket, úgy ezt is meg fogja oldani, de szükségesnek tartottam, és ma is szükségesnek tartom, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk nehézségeinkről. A kommunista ereje az akadályokkal együtt nő. Súlyos hiba volna, ha ahhoz a módszerhez folyamodnánk, amellyel a múltban a propagandánk nem egy esetben élt, hogy a valóság helyett egy kenetteljesen átfestett, körülnyírt, kilakkozott ábrándképet prezentáljunk az embereknek. Akkor megint csak nem tudnánk helyreállítani a tömegekkel való kapcsolatot, amelyek pontosan ismerik a valóságot. Ezt a véleményemet fejtettem ki ma egy hete azon a klubestén, amelyen Erdei Ferenc elvtárs tájékoztatta az írókat a mezőgazdasági helyzetről. Okom van rá leszögezni azt, hogy az három nappal a Rákosi elvtárs beszéde előtt történt, amely beszéd, úgy látom, teljesen igazolta álláspontomat. Kifejtettem, hogy kétféle nehézséggel kell megküzdenünk. A két fontos feladat közül a nehezebb, sürgetőbb, fontosabb a reakció elleni harc. Nagy Imre elvtárs kormányprogramja után, amelyet teljes szívemből helyeseltem, azonnal tudtam, hogy a reakció minden rendelkezésére álló eszközzel ki fogja használni a helyzetet és hogy egy eddig ritkán tapasztalt élességű harcot fog indítani ellenünk. Nem akarok dicsekedni ezzel az előrelátásommal, valamelyes emberismerettel, írói fantáziával tudni lehetett, hogy mi fog történni, mint ahogy meggyőződésem szerint az országban ezerszámra akadtak kommunisták, akik tudták. Az is természetes, hogy ennek ellenére meg kellett történnie annak, ami történt, a hibákat kommunista módon fel kellett ismerni, be kellett vallani és így túljutni rajtuk. Megbirkóztunk mi már nagyobb nehézségekkel is. Bonyolulttá teszi a helyzetet, hogy a reakció ezúttal nyilván az eddiginél sokkal nagyobb tömegeket tudott megragadni és legalábbis ideiglenesen maga mellé állítani. Egy kevés lélektani tudással és emberismerettel ezt is előre lehetett tudni. Akinek rosszul megy a sora, az könnyen kapható arra, hogy ellenzékbe menjen. Magyarországon az elmúlt esztendőben elsősorban a rossz termés következtében nagyon sok embernek ment rosszul, ezek könnyű prédájává válhattak az ellenséges érvelésnek. Elégedetlenek voltak természetesen azok is - és ezeknek sem kicsiny a számuk -, akik a mi hibá-