Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

1953-1957 A Parlament 1953. július 4-i ülésén a pártvezetés eddig másodvonalába tartozó Nagy Imre - miniszterelnökként - váratlan és meghökkentő, s nemzetközileg is jelentős kormányprogramot hirdetett meg. Már maga az is szokatlanul hatott, hogy ez ügyben nem Rákosi Mátyás, a párt főtitkára lépett elsőnek, nemkülönben az, hogy háttérbe húzódva a miniszterelnöki tisztségét is átengedte utódjának. Még meglepőbb volt hallani mindannak a módosítását, ami az utóbbi években az országvezetés irányvonalát jellemezte: hogy hibás volt a nehéz- és hadiipar erőltetett fejlesztése, a könnyűipari beruházások visszafogása, a mezőgazdaság kegyetlenül végrehajtott beszolgáltatási rendje, a termelőszövetkezetek erőszakos szervezése, a tehetős parasztokkal, az ún. kulákokkal szembeni repressziók, egyáltalán az ország vezetésének diktatórikus gyakorlata: a kitelepítések, letartóztatások, a személyi kultusz hangos propagálása. Hangzatos utólag kijelenteni, hogy az ország fellélegzett, ám ez valóban így történt, hiszen hetek és hónapok teltével a beígért változások mind valósággá váltak: egy sor nagy beruházást leállítottak, vagy legalábbis mérsékeltek, engedélyezték a kisipart, csökkentették a parasztság adóterheit és terménybeszolgáltatásának mértékét; megnövelték a közös gazdaságok mellett művelhető „háztáji" földek nagyságát, de még annak sem volt akadálya, hogy az erőszakkal egybeterelt szövetkezetek feloszlassák magukat. Az országvezetés politikai amnesztiát hirdetett, a kitelepítettek, a letartóztatottak és börtönben ülők kiszabadultak, visszatérhettek a társadalomba. Nem szólva arról, hogy e folyamatot érezhető anyagi könnyítések is kísérték: kisebb-nagyobb árleszállítások és bérkorrekciók. Végül 1954 októberében létrejött egy viszonylag laza politikai képződmény is, a Hazafias Népfront, amely - igaz, a párt ellenőrzése alatt, de - tervbe vette a civil szervezetek és egyházak ténykedésének ösztönzését, támogatását. Természetesen mindez messzemenően nem csak Nagy Imre egyéni kezdeményezése volt. A „fordulat évéhez" hasonlóan ezek a változások is nemzetközi hátszéllel kerekedtek. - Akár a néhány héttel korábbi kelet-berlini, majd csehszlovákiai, pilseni „zavargásokra" is gondolhatnánk, amelyekben az életkörülményeikkel elégedetlen munkások tüntetéseken tiltakoztak a diktatúra ellen. Az okok azonban közelebb keresendők. Sztálin halálát követően Moszkvában megindult az utódlás körüli harc, amelynek során egyértelműen világossá vált, hogy nem folytatható a korábbi politika - sem országon belül, sem kívül. A fegyverkezéssel egybekötött „hidegháború" útja nem járható tovább, mert a Szovjetunió egyszerűen anyagilag nem tudná állni a versenyt. Új doktrína került előtérbe, a „békés egymás mellett élésé", amely megkísérelte diplomáciai úton rendezni a konfliktusokat, így például a koreai háborúét. S az is nyilvánvaló lett, hogy országon belül lazítani kell a diktatúra szorításán, nemcsak hangulatjavítás, hanem az eredményesebb gazdasági kibontakozás miatt: megindult a munkatáborok felszámolása, a mezőgazdaság és a könnyűipari beruházások támogatása.