Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1953

nyomorúság idején ismerjük meg, és az ellentétek játékán keresztül elvezeti őt a szeptemberi tüntetésre, amelynek során válik ez a fiú jövendő kommunistává. A szeptemberi tüntetésnek szerinte csak akkor van dramaturgiai funkciója, ha megfo­galmazza Bálint számára azokat a tapasztalatokat, amelyekre ő előző életében ön­kénytelenül következtetett. Ha a tüntetésnek ez a dramaturgiai funkciója nincs meg, akkor a tüntetés csak ciráda. Ha az elvtársak figyelmesen végignézik a tüntetés lefo­lyását, akkor azt fogják látni, hogy úgy érzelmileg, mint intellektuálisan fokról-fok­ra viszi Bálintot arra a magaslatra, amelyen azután a filmet bevégzi. Viszi azzal, hogy megmutatja, mi történik körülötte, viszi azzal, hogy megmutatja, mi történik legjobb barátaival, viszi azzal, hogy megmutatja, mi történik vele is, viszi azzal, hogy személyesen, a saját szemével és bőrével győződik meg arról, hogy milyen az a társadalom, amelyben él. Érzékileg mutatja meg neki az osztályellenséget, végül mindennek a betetőzéseképp viszi azzal a magyarázattal, amelyet Brányiktól, azaz a Párttól kap. Ez az ő filmjének az elgondolása. Ha bármiben eleget tesz egy-egy elvtárs ama kí­vánságának, hogy előzőleg hozza össze Brányikot Bálinttal, akkor az egész koncep­ció felborul. Belátja annak szükségességét, hogy Bálintot elevenebbé tegye, emberi­vé, amit magánéletén keresztül vagy esetleg a tömegekkel való érintkezése útján meg tud csinálni, de semmi szükségét nem látja annak, hogy miért kell a Pártnak már előre meggyőzni Bálintot. A bizalmi gyűlésről a következőket szeretné elmondani. Három változatot írt ehhez a jelenethez. Az első változat ennek a mostaninak pontosan az ellenkezője volt. En­nek a többsége kommunistapárti volt. Abból indult ki, hogy a nyomasztó társadalmi viszonyok következtében elképzelhetetlen az, hogy ezek a bizalmiak, akiknek egy része mégiscsak szorosabb összeköttetésben van a munkásokkal, ne közvetítsék a tö­megeknek ezt a hangulatát. Az első változat úgy kezdődött, hogy amikor bejelenti Peyer, hogy a kommunisták egységfrontjavaslatot terjesztenek be, ekkor dörgő taps a válasz, és Peyerék nagy kínban vannak. Ez volt nagyjából az első változat. Mi kö­vetkezett ebből? Az, hogy a nézőnek óhatatlanul az a benyomása támadt, hogy ezek az úgynevezett összbizalmiak, akiket Peyerék választottak meg minden üzemben, ezek kitűnő osztálytudatos munkások, akik tulajdonképpen csak egy pár vezető nyo­mása alatt meghajolnak, egyébként kitűnő emberek, akik teljesen együttéreznek a tö­meggel, sőt a kommunistákkal is szimpatizálnak. Ez teljesen hamis képet adott vol­na. Ehhez ráadásul beszélt egy elvtárssal, aki maga is részt vett ezen az összbizalmi ülésen, aki neki úgy írta le ezt, ahogy ezt a jelenlegi második változatban megcsinál­ta. A boncok ott is boncok maradtak, és az ellenzék a rájuk nehezedő nyomás alatt csak igen elvétve szólt hozzá. Ezt mint a valóság szavát annál szívesebben fogadta el, mert úgy látta, sikerült érzékeltetni azt a különbséget, ami a tömegeket elválasz­totta az áruló szociáldemokratáktól. Abban a pillanatban, ha ő úgy mutatja be, hogy a bizalmiak a forradalmi munkásság mellé állnak, akkor elveszíti a szoc. demokra­táknak azt a pozícióját, amelyet a történelemben ismerünk, amelyet a párt nyilvános­ságra hozott, amely valójában igaz is volt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom