Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1952

- Nem is hittem volna. Egész simán mentünk. - Mit szól hozzá, hogy Szegedig mennyivel rosszabb volt! A Pesten még szófukar társaság, mely kezdetben egy mosolyt sem váltott, úgy ne­kimelegedett a közös élménytől, hogy kiszállván, szinte régi barátokként búcsúztak egymástól. Ha történetesen még egyik-másikkal találkozni fogok az életben, mi egyebet kérdezhetne tőlem: - Emlékszik, milyen rossz volt Szegedig? Ilyen rosszul még nem utaztam! - Én sem. - De az út másik fele sokkal jobb volt. - Sokkal jobb! * Este Pécsett. 1945-ben három hónapig éltem a város környékén, azóta kétszer vagy háromszor átutaztam rajta, utoljára vagy másfél évvel ezelőtt. Szinte meg sem ismer­tem a várost, olyan eleven lett, utcai forgalma mintha megtízszereződött volna. Es­te tíz után ugyan már alig látni embert, de addig a Széchenyi téren, a Kossuth Lajos utcán ember ember hátán, az úttestet is elözönlik, autóbuszok jönnek-mennek, villa­mos mintha ötször annyi járna. A kirakatok Pesten sem szégyenkeznének. A legvá­rosiasabb város a magyar vidéken, Szegedet is beleértve; talán a legszebb is. Szombat este van, mindenütt tánc. A sétatéri Kioszkban is, ahol vacsorázom. A kö­zönség, amennyire meg tudom ítélni, szinte kivétel nélkül polgári származású, mun­kás ide nem jár. A kert közepén tíz-tizenöt pár táncol, siralmasan. Az amerikai tán­cok úgy illenek a mai polgárságunkhoz, mint tehénhez a gatya, nézni is rossz őket. Egy hosszú szál fiú s egy alacsonynövésű vastag nő, feje a fiú gyomráig ér. Első pillanatban azt hittem, a gavallér udvariasságból táncoltatja. De a zenekar már egy fél órája szólt, már a táncosok mind kidőltek, s a hosszú fiú s az apró nő még mindig rúgta a port. Az asztaloknál nevetgélve nézték őket. A fiú - arcán a boldogság ma­kacs mosolyával - minthogy nem nézhetett táncostársa arcába, mely gyomra tájékán illegett, az eget bámulta, illetve a fák villanyvilágította lombkoronáit. Süketnek, ér­zéketlennek látszott a közvélemény hullámaival szemben. Még mindig csak ketten járták. Sokáig azt hittem, dacból, azértis, de amikor végül ők is abbahagyták s he­lyükre mentek, a fiú kisujját a szerelem örök mozdulatával a lány kisujjába akasztot­ta: így sétáltak végig az asztalok között. Rejtélyes vagy, szerelem! * Házigazdám átvezet a szobán, amelyben kislánya alszik. A tíz-tizenkét éves Évi gömbölyű arcocskája úgy kiforrósodott boldog álmában, hogy a pírt, mint egy-egy nagy rózsaszirmot, szinte le lehetne szedni a két orcájáról. Szétvetett csupasz karok­kal alszik, s dunyha alól bokáig kilátszik két meztelen lába. Ez is rószaszínű az álom­tól, de rajta vannak az apró barna bekérgesedett sebhelyek, a karcok és horzsolások, melyeket a nappal nyomott ártatlan bőrébe. Feje alatt a vánkos labdaformájúvá van összegyűrve. A kislány olykor egy nagyot szusszant. Az ablak kilincsén, jól látható helyen egy cédula lóg:

Next

/
Oldalképek
Tartalom