Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)
1952
hogy néhány héttel később az Irodalmi Újság külön értékelésben igyekezett a kialakult hangsúlyokat a maga ízlése szerint a helyükre tetetni — a vita „átgondolatlan" hozzászólásaival szemben, amelyek úgymond „a művet nem bírálni, hanem magyarázni, igazolni igyekeztek". (L. Szabolcsi Miklós: Megjegyzések a „Felelet" vitájához. = Irodalmi Újság I952JÚI.3. 14.sz. 6.) Kötetünk sajnos nem vállalkozhat a közel 5 ív terjedelmű - és az ellenállás zsenge csiráit is felmutató - eszmecsere teljes bemutatására, hiszen, mint már másutt is hangsúlyoztuk, szövegközléseinkben alapvetően mindig Déry állt/áll figyelmünk középpontjában. Következetességünk ezúttal sajnos hiányérzetet kelthet, mert Déiy Tibor vitazárója - idő hiányában - nem tudott érdemben kitérni az elhangzottakra, s csak benyomásainak summázatát adja. (Annyit azonban talán ebben a formában is elér, hogy felhívja a figyelmet az ötvenes évek irodalmi életének e méltatlanul elfeledett dokumentumára.) DÉRY TIBOR (hosszantartó nagy taps). Elvtársak! Barátaim! Én most egy kicsit elfogult vagyok. Megvallom őszintén, ha becsületes akarok lenni, nem tudok válaszolni mindarra, ami itt elhangzott. Megnézem az órát: majdnem negyed tizenegy van. Negyed hétkor kezdtük, négy óra hosszat vitatták a regényemet, s akármennyi jegyzetet készítettem volna is, képtelen lennék arra, hogy egy akármennyire is érvényes választ adjak - ha a magam régi fegyvertárából való, szóval a már két éve kidolgozott argumentumokat nem akarom használni. Ha nekem arra kellene felelnem, ami itt hangzott el, akkor csak olyan érveket tudnék használni, amelyeket munka közben már a magam számára is kidolgoztam, s ezt nem tartanám becsületesnek, főképp nem tartanám alaposnak. Elvtársak! Éppen a most mondottaknál fogva lemondok arról, hogy részleteiben megvizsgáljam mindazokat az érveket, amelyek itt ma elhangzottak, s amelyek közül nem egy van, amely már most gondolkodóba ejtett engem, habár vannak olyanok is, amikről most e percben azt hiszem, hogy rögtön napirendre térhetek felettük. Nem válaszolok tehát részleteiben, ellenben szeretnék egyetlenegy elvi álláspontot tisztázni, amely ajövőben sok esetleges félreértésnek elejét vehetné, mégpedig azt a kérdést, hogy: az írónak mit van joga ábrázolni? Elvtársak! Én valóban a magyar társadalmat szeretném úgy-ahogy megrajzolni 1928-tól 1948-ig, húsz év alatt. Ehhez a rajzhoz én a magam ízlése és ítélete szerint segítségül hívok bizonyos alakokat, amelyeket erre a társadalomra tipikusnak tartok. Ellenben ne felejtsék el, elvtársak, hogy minden társadalomnak számtalan típusa van, mondhatnám: száz és száz típusa van, s nincs olyan író a világon aki vállalkozhatnék arra, hogy egy társadalomnak az összes típusait ábrázolja. Én Köpe Bálintot és Farkas Zénót - hogy csak ezt a két alakot említsem - tartottam a magam ízlése és ítélete szempontjából a legjellegzetesebbnek s a magam lehetőségei szempontjából a legalkalmasabbnak arra, hogy a magyar társadalomnak ezt a rajzát megcsináljam. Az a
